Bevezetés

Szóval az úgy volt, hogy van ez a túra, amin már tavaly és azelőtt is voltam. Legelőször egy ismerőssel, másodjára viszont már teljesen egyedül és annyira király volt! Hogy muszáj volt ez évben is jelentkeznem rá. Mondjuk egy dolog volt, amitől féltem: az eső. Úgyhogy sokáig nem is jelentkeztem hivatalosan, de végül aztán mégis.

Közben Molyon haverkodni támadt kedvem, s bár előtte sokáig vacilláltam, végül meghirdettem az eseményt.
Azért tépelődtem, mert egyrészt tényleg kedvem támadt társaságban lenni, másfelől viszont olyan rég vagyok társaság nélkül, hogy már nem is tudnék beilleszkedni. Régen se tudtam. Ezért vagyok évek óta csak magam.
Úgyhogy kicsit megkönnyebbültem, hogy nem jelentkezett rá senki. Igazából valahol a szívem mélyén szurkoltam is, hogy így legyen. Elég magányos dolog egyedül, de még mindig jobb, mint úgy egyedül, hogy közben társaságban vagy.

A magányosság mellett tudni kell, hogy nem sportolok, sőt, ha nem muszáj, nem teszem ki itthonról a lábam, ami súlyfelesleggel és xar kondícióval jár együtt. Viszont imádom a természetet, imádom a Bükköt, imádok benne mászkálni, imádok csavarogni és ha többször nem is, évente egyszer mindenképp muszáj meglátogatnom.
Mondjuk sokan feltették nekem a kérdést, hogy minek a 27 km-esre megyek, pláne ilyen... fizikai állapotban, holott ott az 5, 8 vagy 15 km-es. Hát, ahogy anno egyik ismi mondta: egyszer élünk, de akkor nagyon! Vagy ha úgy tetszik, ha már lúd, legyen kövér! Az én ludaim ritkák, de b*szottul kövérek szoktak lenni.

Azért előző héten próbáltam edzeni, vagy valami hasonlót csinálni, úgyhogy elgyalogolgattam a könyvtárba, boltba, ide-oda, de ez kb. 3*3 óra ha volt. E héten meg csak tunyultam. Pénteken akartam du. elmenni kicsit kóvályogni, de végül durmoltam helyette 1 órát. Lehet ez volt az oka, lehet az, hogy éjjel képtelen vagyok aludni, de 6-án hajnal fél 3-kor feküdtem le.
És 3-kor még fel voltam...

1. fejezet

Hajnal 6-kor madárfüttyökkel élesztgetett a mobilom. Épp, hogy kikapcsoltam, anya jelent meg az ajtóban, szokás szerint óbégatva. Hozta a hírt: esik. Mármint az eső természetesen. Mert bár északon vagyunk, havat mi se nagyon kapunk...

Igazából nem sok kedvem volt menni, főleg, hogy nem is aludtam semmit, de édes jó szülőanyám óbégatása előhozta belőlem az ellenkezést, úgyhogy csak azért is összekapartam magam. Rég hozzászokhattam volna, mégis sz*rul esett most is, mint mindig, hogy a drága jó szüleim nem támogatnak semmiben, amihez egy kicsit is kedvem lenne. Pedig nagyon ritkán van kedvem bármihez is...

Szóval esett. Mennyi esély volt erre?
1000%.
Úgyhogy nem is vártam mást az Élettől. Előző nap sütött a nap, szombaton viszont telihold volt. Imádom a teliholdat, ezért is tudom nagyon jól, hogy mikor telihold van, aznap törvényszerűen esik, vagy legalábbis el van borulva, nehogy már ennyike örömöm is legyen az életben. És mivel túrázni készültem így duplán kötelező volt esnie.

Tényleg nagyon nem akaródzott menni, úgyhogy hívtam a szervezőt, hogy megtartják-e, erre ki volt kapcsolva a mobilja...
A szervezőnek.
A túra előtt fél órával.

Készítettem magamnak francos francia pirítósokat, kicsit oda is kozmáltak, füstölt a gép is, füstöltem én is... Anyám drámázott, mintha minimum az iraki háborúba készülnék.
Hét elején volt a híradóban, hogy farkasok meg medvék vannak a Bükkben. Anyám szentül meg volt győződve róla, hogy mind csak és kizárólag rám fog pályázni.
Apám is óbégatott, de ő csak azért, mert van ez a perverziója, hogy szerinte bármi, amit én találok ki, én mondok, én csinálok: hülyeség. Ilyen volt anno a szelektív szemétgyűjtés is. Mikor mondtam, hogy legalább a papírt válogassuk külön, meg a PET palackokat, az hülyeség volt. Aztán valamivel később egy általam nem szívelt személy mondta neki ugyanezt, egyből az volt a világ legnagyobb ötlete... úgyhogy, jó is a család támogatása...

Készítettem anyának francos francia pirítósokat, próbáltam nem odakozmálni őket, aztán összecsomagoltam. Keresem a zseblámpát, erre apám elejtett egy ilyen mondatot, hogy: „ott van, csak elem nincs benne, hahh-hahh”. Ilyen hülye stílusa van. Sose tudni, hogy mikor mond igazat, de éreztem a lámpa súlyát, úgyhogy a bennem lakozó Sherlock Holmes kiokoskodta, hogy igenis van benne elem, szóval becsomagoltam azt is. Felöltöztem, közbe elmentem kismilliószor pössenteni, hogy ha nem muszáj, ne álljak le ilyen "kis dolgok" miatt majd az erdőben.
Idővel elállt az eső, de azért újra próbálkoztam a szervezőnél, ki tudja, lehet ott még esik, vagy épp most kezdi. Végre sikerrel jártam, kérdeztem nincs-e nagy sár. Két éve csakis emiatt a túra miatt vettem méregdrága túrabakancsot, pedig nem szeretem a drága holmikat. A lényeg, hogy semmi kedvem nem volt sárban cuppogni vele. Gumicsizmában viszont hideg és kényelmetlen lett volna.
Azt mondta a hölgy, hogy niiincs sár, meg tegnap bejárták a helyet, nem volt sár. De mondom az tegnap volt, az eső meg most esett. - De nincs nagy sár, meg most nem esik és tegnap bejárták... –ismételte önmagát. Igen de tegnap még tegnap volt – ismételtem önmagam...
Mindegy, gondoltam, hogy a rossz idő eltántorította a legtöbb embert, ők meg már beruháztak rá, szóval próbálják menteni, ami menthető, nem fogják azt mondani, hogy: ó igen, jó nagy eső volt, tiszta habarcs az erdő, jobb inkább otthon maradni.
Persze igazából simán otthon maradhattam volna, és igazából simán otthon is maradtam volna, ha a szüleim nincsenek minden áron azon, hogy maradjak otthon.

Szóval apám elfurikázott velem a kiindulási helyre, befizettem magam, és magamra öltöttem a sötétzöldet. Apám esőkabátja, mert közben újra elkezdett cseperegni. Nem esett, csak finoman, módszeresen csepergett. Szóval hiába nagy rám apám esőkabátja, még rá is nagy, de vagy bebújok ebbe a sátorba, vagy lassan, de biztosan átázok és jól megfázok.
Annyiból jó ez az esőkabát, hogy bőven aláfért a hátizsákom is.
Elköszöntem atyámtól és (hajnal) 8 órakor elváltak útjaink.

De nem sokat utaztam, mert néhány lépés után máris fotózhatnékom támadt. A fényképező persze a hátizsákomban volt, úgyhogy nekiálltam bénázni. Kihúzni a kezem a hatalmas kabát hatalmas ujjából, aztán a hátizsák vállpántjából, de úgy, hogy a hatalmas, merev, műanyag kabát ne fincseredjen le a hátamról és közben az eső se érintsen, na meg az idővel utánam eredő "kollégák" se bámuljanak meg közben... máris utáltam az egészet.

Azért csak sikerült megoldanom. Csattogtattam kicsit a gépet, pedig megígértem magamnak, hogy ez évben nem 600+ képpel a gépen térek majd meg otthonomba...
Benyomtam a füldugaszokat a fülembe, elindítottam az előző éjjel gondosan kiválasztott muzsikákat és végre igazán útra keltem!

2. fejezet

Alig mentem néhány métert, kezdtem fülledni a fantasztikus esőkabátban. Ráadásul az útszélén úgy festettem, mint valami gyanús baltás gyilkos. Aztán meg mikor mentem, éreztem, hogy valami verdesi a vádlijaim.
Az esőkabát volt.
Említettem már, hogy rosszak a patentjai? Egy darabig összefogtam magamon, de nem volt a legkényelmesebb, úgyhogy most meg úgy festettem, mint valami gagyi szuperhős, hatalmas műanyag köpönyeggel.
És csak fülledtem és fülledtem. Ráadásul a fényképezőt se volt hova tennem. Utáltam az egészet.

De volt egy-két hely, ahol minden nyűgöm ellenére megpróbáltam emlékeket gyártani. Aztán csakhamar megéheztem, előszedtem a kis elemózsiám és menet közben megreggeliztem.

Néhány kilométer után megint azon kaptam magam, hogy fényképezek. Ekkor ért be egy fickó. Zavarban voltam, hogy vajon köszönjek-e. Nem vagyok nagyon agyon szocializálódva, úgyhogy sose tudom, hogy mikor mit és hogyan... megpróbáltam hát szemkontaktust teremteni.

Rám se nézett.

Tovább szenvedtem a fotografálással, mikor felbukkant két fickó. Újra megpróbálkoztam a teremtéssel, de rám se hederítettek. Na ennél a pontnál komolyan elgondolkodtam, hogy vajon láthatatlan vagyok-e, vagy csak... mit tudom én.
Utánuk mentem, erre látom, hogy az előző fickó közben leállt leöltözködni. Azt hittem csak leveszi a pulcsiját és visszaveszi a kabátját, de nem, valami sárga rövid ujjú ing volt rajta, meg fekete nadrág. Először azt hittem most jött a hivatalból, de ahogy közelebb értem láttam, hogy az valami sportnaci. Mindenesetre a sárga rövid ujjú ing akkor is fura volt. Pláne, hogy nem vett rá semmit. Hátára kapta a táskáját és úgy baktatott tovább.
Én meg direkt lemaradtam, mert tudtam, hogy nemsoká az első ellenőrző pontnál vagyunk. Félhangosan pont kimondtam magamnak, hogy mindjárt ott vagyunk, erre már láttam is a barlangot, ahol hagyományosan a Mikulás és a Krampusz dekkol.

3. fejezet

Az előttem levők már átvették a Mikulás bácsitól a csomagjuk, én meg vártam kicsit, hogy elpárologjanak, aztán én is a Mikulás színe elé járultam. Próbáltam kihámozni magam az esőkabátból, hogy elő tudjam venni a papírkám a lyukasztáshoz, de nem volt egyszerű a dolog. Végül kénytelen kelletlen teljes egészében kibújtam belőle, a Micu bácsi lyukasztott nekem, a csomagom megkaptam (amúgy még a tavalyi csomagom is megvan, felbontatlanul...), készítettem fényképeket a Micu bácsiról és a Krampuszról, meg a barlangi raktárról (ami amúgy homályosra sikerült) és dolgaim végeztével úgy döntöttem nem veszem vissza az esőkabátot.

Közben beért két idős személy, sőt, le is hagytak. Nem bántam. Nem szeretem, ha utánam koslatnak. Mondjuk azt se, ha előttem. Szóval 1km-es körzetben ne legyen körülöttem senki és akkor jól érzem magam.
Nagyjából.

Lefotóztam az erdei kégyót (az Árvácskában mondják így), amiről tavaly óta a Fehér féreg jut eszembe, aztán eszembe jutott, hogy nagy okosan a hátizsákom kis zsebébe pakoltam még réges-régen egy kék gumipókot, hogy ha bicajjal nagy bevásárlást tartok, meg tudjam kötözni a cuccokat, ha kell. Milyen jó hasznát vettem most!
Amúgy pont éjjel láttam ezt a videót és arra gondoltam közben, hogy: nem ártana megtanulnom ezt a hurkolást, mert mi van, ha túra közben szükségem lesz rá?
Szerencsére a gumi pók nem egy bonyolult dolog, megfeleztem középen és sipp-supp ügyesen odahurkoltam a hátizsákom oldalához a hatalmas esőkabátot.
Kezdtem úgy kinézni, mint egy igazi túrázó.
Vagy valami olyasmi.

Néhány kilométerrel odébb újra a fülembe dugtam a fülhallgatót, de csak a jobba, hogy azért halljak valamit a külvilágból is. És ekkor eszembe jutott Adam! Csak nem emlékeztem pontosan melyik füle is...
Kikerestem az Everybody wants to rule the world-öt, amit egészen előző napig tök menőnek tartottam, mert én Drakula muzsikaként találkoztam vele, erre mikor tegnap kerestem, Hunger Games zeneként leltem rá... Tudom, hogy sokan odavannak érte, unokatesóm fia is kérdezte egyszer unokatesómat, hogy tudja-e mi az a matrica a tolltartójában, unokatesóm meg mondta, hogy nem, erre a fia: Éhezők viadala! Unokatesóm meg: jól van, menjél tanulni, mert te is éhezni fogsz.
=DDDDDDDD
Ezen azóta is röhögök. :D Na, de szóval én két dolog miatt nem szeretem ezt a sorozatot. Az egyik a fsz. csaj. Vannak emberek, akik nem csinálnak semmi rosszat, de valami miatt már első ránézésre irritálnak. Na, nekem ez a vastagnyakú lány is ilyen. Szegény nem tett ellenem semmit, de annyira irritál, hogy valami borzasztó. Mondjuk én is irritálok így másokat, sőt... Na de a másik ok és ez a fontosabb, nekem ez a sorozat olyan Battle Royale koppintás és mint ilyen... fujj. Na meg, kiskoromtól oda vagyok a japánokért, szóval ez is benne van a pakliban.
A lényeg, hogy eléggé elment a kedvem ettől a számtól, kikerestem gyorsan a Lonesome rider-t, amivel nemrég Molyon találkoztam és akkor még nem fogott meg annyira, de most, most... annyira király, egyszerűen imádom!
Csak tök gáz, hogy kaki a memóriám és oly sok meghallgatás után se tudom még a dalszöveg kis részét sem.
Persze ez nem akadályozott meg, hogy dalolásszak ott künn az erdőben.

4. fejezet

Na, épp egy enyhén, de folyamatosan emelkedő részen másztam felfele, a szívem csakúgy kalapált, mikor embereket fedeztem fel néhány száz méternyire magam mögött... Próbáltam igyekezni, de ettől a szívem csak még jobban dörömbölt, úgyhogy visszafogtam magam, gondoltam hagyom, hogy inkább lehagyjanak. Erre hátranézek, nincsenek sehol!
Valamiért arra gondoltam, hogy én akartam az előbb szívrohamot kapni, de helyettem a mögöttem haladókra csapott le a Kaszás!? Gondolkoztam visszaereszkedjek-e, de aztán úgy voltam vele, jobb az ilyenekbe nem belekeveredni. Na meg, lehet csak hallucináltam őket, vagy szellemek.

Felérve a pihenőhelyre hó fogadott, igaz nem túl sok, épp csak a füves részen látszódott. Na meg az első útakadály is itt fogadott: kidőlt fák az útvonalon. És ekkorra utolért az a két ember. Lám, mégsem haltak meg sem az előbb, sem azelőtt. Bár jóval idősebbek voltak nálam. Egyszerre ostromoltuk meg a kidőlt fatetemeket és én hamarabb átértem, de megvártam őket, mert szerettem volna fotózni a helyszínen.
Nélkülük.

Amúgy mikor legutóbb azon a helyen jártam, le volt bontva a pihenő. Mostanra újat építettek helyette, azt fotóztam le. Meg a havat. Aztán szokásos módon Felsőforrást is, ahol ittam is a forrásvízből, reménykedve benne, hogy csak ásványi anyagok és hasonlók úszkálnak a vízben, mert bár vittem magammal inni, de csak fél litert, amivel spórolnom kellett, mert tudtommal Felsőforrás az egyetlen, ahol inni lehet a túra útvonalán.

Ezután jött a "szívdöglesztő emelkedő"! A forrásnál lélekben felkészültem rá, de nem eléggé.
Ez egy nem tudom hány fokos, de eléggé lejtős emelkedő... így kell mondani? A lényeg, hogy jó időben annyi csak vele a gond, hogy nagyon kell felfele kaparni. Viszont hóban/sárban/fagyban még csúszik is. Most épp sár volt terítéken. Láttam csúszás nyomokat, de elindultam és meglepetésemre nem csúsztam. Ahogy lassan, de biztosan haladtam, egyre több és vadabb megcsúszott cipőnyomot láttam, el is kezdtem röhögni: - Mi az? Csúszott? Hahahaha – kacagtam gúnyosan.
És abban a pillanatban meg is csúsztam...
- Jaj, nem vicces, nem is nevettem! - kiáltottam, de hiába, onnantól szépen, lassan, egyenletesen csúsztam én is vissza lefele a talpaimon.

Viszont a balomon észrevettem egy vastagabb botot, olyan volt, mint egy óriás csúzlija. Csúszás közben megragadtam és magam előtt a földbe szúrtam. Ez megállított. Jobban, mint reméltem! Elindultam hát vele újra felfele és nem tudtam hova lenni, hogy egy ilyen király bot hogy került pont oda és hogy az előttem haladó kollegák hogy nem használták fel? Igaz pölö akikkel épp nemrég találkoztam, nekik volt túrabotjuk, de én nem szívesen bíznám magam ilyen emelkedőn egy ujjnyi vékony kis túrabotra. Amilyen szerencsétlen vagyok még elroppanna alattam és átszúrná a szívem. Vagy a tüdőm. Vagy az egyik szemgolyóm. Vagy mindet egyszerre...
Nagyon hálálkodtam hát a természetnek ezért a remek kis botért. Ha az nincs, még mindig azon az emelkedőn fincseregnék a sárban, mint egy mocskos kis disznó...

Nagyjából félúton jártam, mikor megszólalt a mobilom. Még a bottal sem volt könnyű mászni, néha így is megcsúsztam, sőt volt, hogy a bot se tudott megkapaszkodni, ráadásul szegény nedves, saras és ha jól láttam bélsaras volt (valami hüllő tehette...), szóval ilyen dolgoktól szutykos kezekkel nem sok kedvem volt előhalászni a telefonom. Az meg csak szólt és szólt és szólt és szólt. Gondoltam tuti anyám az. Vagy esetleg unokatesóm.
Feljebb másztam, találtam egy remek parkírozó helyet egy fiatal fa személyében, megmostam rajta (csupa víz volt a törzse) a mancsaim és mivel a nacim alja már tiszta sár volt, a nadrágom használtam törölköző gyanánt.

Előszedtem a kommunikációs eszközt. A nem fogadott hívás unokatesómtól származott. Igazából jobban örültem volna, ha nem jutok eszébe. Tavaly tesója, tehát másik unokatesóm volt halálra rémülve, mert rajta kerestek engem. Úgy volt tavaly jönnek ők is a legkisebb távra a gyerkőcökkel, úgyhogy jelentkeztek, de végül mégse jöttek. Én viszont nem adtam meg a szervezőknek a számom, mert nem kérték mikor jelentkeztem szóval azt hittem előző évről tudják. Hát nem tudták. És mivel tavaly utolsóként mászkáltam az erdőben úgy, hogy már be is sötétedett, kezdtek kicsit aggodalmaskodni. De meglelték unokatesóm számát, felhívták, ő meg azt hitte minimum valami baleset ért…

Nem szeretem, ha aggódnak miattam, szóval most visszahívtam emez unokatesóm amíg volt térerő, aztán folytattam a kaptatást. Arra gondoltam jó volna magammal vinni azt a remek kis túrabotot, csak nem is volt annyira kicsi és súlya is volt. Mikor felértem végre az emelkedő tetejére azért próbálgattam kicsit, de magam alig bírtam vonszolni, nem még cipelni azt a botocskát. Úgyhogy megköszöntem a segítségét és nyugdíjba helyeztem az avarban egy félreeső helyen.

Nem messzi volt egy újabb lyuggató hely, ahova az volt írva, hogy Kaszás rét és azon gondolkodtam, hogy: ez miért Kaszás rét? Itt lakik a Kaszás? És eszembe jutott, hogy előző nap írtam ide, hogy még túl fiatal vagyok a halálhoz...