5. fejezet

Ezután jött az a hely, ahol nyáron ismerőssel őzet vagy szarvast láttunk. Reménykedtem, hogy most is fogok, de nem láttam. Viszont találkoztam cinkékkel. Pont éhes lettem megint, úgyhogy előkotortam az egyik zacskó franciapirítósom, lakmározni kezdtem és közben dobáltam szét nekik kenyérdarabokat, gondoltam reggelizzünk együtt.
Remélem örültek neki...

Megnéztem Dante-poklát. Olyan gyönyörű volt! Le is ereszkedtem félútig, pedig bennem volt a félsz, hogy ha most itt megcsúszok... de le szerettem volna fotózni. Persze a fényképeimen egyáltalán nem olyan, mint a valóságban.
Közben valaki leelőzött fenn az útvonalon. Azt hiszem nem vett észre. Vagy nem tudom.
De nem sokkal később már én is az úton battyogtam. Itt előzött le, immár egy futó emberke. Szóval azért voltak más résztvevők is.

Kicsit odébb leltem az út közepén egy kis, kék törölközőt. Gondolkodtam, hogy összeszedjem-e, de úgy voltam jó lesz valami madárnak vagy rágcsálónak fészeknek, sőt, azt is elképzeltem, hogy egy kis süni alábújik és betakarózik vele...

Egyszer csak kiáltásokat hallottam a hátam mögül. Még messze voltak és csak egy embert láttam, de valamiért úgy éreztem, hogy minimum hárman vannak és hímneműek. Utáltam őket. Nem szeretem az ilyen kurjantgató, harsányan jókedvű embereket. Mindig rosszat jelentenek.
Próbáltam sietni, de ekkor kezdte gyalulni a sarkam a bakancsom. Reggel elfelejtettem leragtapasztani, pedig ez az én Achilles-sarkam. Valami miatt ha erdőben, szóval terepen mászkálok, egy idő után elkezdi feltörni a bakancs a sarkam, de szigorúan csak a jobbat.

Kicsit később újra hallottam egy kurjantást, de tudtam, hogy még messzi vannak, úgyhogy hátrasandítottam és látom, hogy ketten vannak. De kutyával!!! Így már máris más a baba fekvése! Kutyások jöhetnek!

Megint kicsivel később újra hátranéztem, mint a farkas az erdőben... és annyira irigyeltem őket! Két ember volt sok kutyával. Arra gondoltam, vajon az én kis menhelyi kutyusom örült volna-e, ha magammal vittem volna. De nagyon kis félős, valaki vagy valakik nagyon bánthatták, mert ez a harmadik tele nálunk, de a mai napig retteg az emberektől. Engem kedvel, de ha megijed, még én sem tudok hatni rá, félek, hogy ha elvinném és megijedne, kihúzná magát a pórázból és eliszkolna ki tudja hova. Vagy ha nem, akkor kullancsok másznának belé. Na meg hozzá sincs szokva ilyen hosszú túrákhoz. Sőt, egyáltalán túrákhoz.
Na nem mintha én hozzá lennék. De ezt én választottam, ő meg nem tudom mennyire örült volna...
Hmm...
Szóval irigykedtem magamban.

Kicsivel később Csókásra már együtt érkeztem meg a kutyásokkal (5 kutyája volt a 2 lánynak). Nem a szokott helyén volt az ellenőrző pont, de csak meglett. Az egyik lány kérdezte a másikat, hogy most a második rubrikába kell lukasztani? Az meg mondta neki, hogy igen. Én meg megszólaltam, hogy nem a harmadikba?
Kiderült, hogy Kaszáson nem is kellett volna lukasztani, csak figyelmetlen és túlbuzgó voltam...

Mikor én is lukasztottam, meg felírtam mikorra értem oda és elpakoltam, a lányok már nem voltak ott. A nagykapun akartam kimenni, erre látom, hogy ott vannak, a túloldalán, a kutyákat fényképezik, azok meg pózoltak a kapu előtt.
Még irigyebb lettem.

6. fejezet

Magányosan baktattam tovább, immár aszfalt úton. Néha becsuktam a szemem és úgy mentem.
Aztán eszembe jutott, hogy utoljára dedósként hittem azt, hogy csukott szemmel is tudok sétálni, aminek egy hatalmas púp lett az eredménye a homlokom közepén. Úgyhogy innentől inkább egy másik régebbi gondolatomat alkalmaztam: a fordított pislogást!
Ennek az a lényege, hogy nem úgy pislog az ember, hogy nyitva vannak a szemhéjai és néha lecsukja, hanem csukva a szeme és néha nyitja ki őket. Bár ez a technika inkább csak ilyen kihalt erdei utakon használható biztonsággal...

Még szerencse, hogy pont akkor pislantottam egyet, mikor ahhoz a részhez értem, ahol le kell fordulni, be az erdőbe.

Ahogy trappoltam, észrevettem a kutyásokat. Messze jártak már, de legalább tudtam, hogy jó fele megyek. Viszont megint emelkedő jött, ráadásul tele volt az út kövekkel és valahogy mindig megcsúsztam, megbotlottam, megbicsaklottam, rajtuk/bennük. Utáltam az egészet.

Elkezdtem zenét hallgatni. Pont a My pace következett, a Bleach egyik endingje és helyeseltem, hogy igen-igen, jobb is, ha nem kapkodok, haladjak csak a saját kis tempómban. Örültem neki, hogy nem jött velem senki, mert nem nagyon szeretek alkalmazkodni. Ha magam vagyok, akkor jövök, akkor megyek, olyan gyorsan vagy lassan és oda, amikor, ahogy és ahova akarok. Ez így kényelmes.
És én szeretem a kényelmet...
Aztán szólt még a Counting stars is és énekelték benne, hogy "Everything that kills me makes me feel alive", amivel amúgy sokszor egyet értek, de most hiába haldoklottam, valahogy nem éreztem magam élőbbnek tőle.
Aztán a Keresztapa Gyöngéden ölelj át-ja, hangulatos volt... :D
Aztán a Minuetto következett. Hát, ezt már egyáltalán nem volt hangulatos hallgatni, miközben lihegve szenvedtem felfele a köves emelkedőn, ráadásul majd szomjan haltam, erről a zenéről meg az ötórai tea zsúrozás szokott eszembe jutni, nekem viszont már csak a fele vizem volt meg, pedig még az út felénél sem jártam...

Aztán leltem a földön egy vékony kis gallyat, ami szarvasagancsra emlékeztetett. Felvettem, elővettem a fényképezőm, a fejem mögé tartottam a gallyat és próbáltam lefotózni magam. Sajnos nem volt elég hosszú a karom, csak a morcos, nagy tökfejem látszik a képen.
Azért újra próbáltam, immár mosollyal a képemen.
Ez még pocsékabb kép lett...

Nézegettem, vajon hova tehetném a fényképezőt, hogy önkioldóval oldjam meg a dolgot, erre látom, hogy jön valaki. Bosszús lettem, hogy megzavarták ezt a kis idillem. Eldobtam a gallyacskát és mentem tovább. Egyszer aztán hátra néztem és majd elhűltem. Csont sovány volt aki utánam jött. Döbbenten cammogtam tovább és valahogy Noah jutott eszembe. Azon gondolkodtam, vajon rákos beteg? De aztán eszembe jutott, hogy lehet éppen anorexiás is. Meg biztos egy halom más betegség is jár még ilyen mértékű soványsággal.
Addig morfondíroztam, míg mellém ért, aztán lassan, de biztosan le is hagyott. Én meg azon gondolkoztam, él-e még, vagy mi van, ha csak hallucinálom? Meg azt néztem, hogy a lábai olyan véknyak, mint nekem a karjaim. Meg hogy nála bezzeg nincs nagy táska, tele kajával. Én meg nem elég hájas vagyok, a táskám félig van pirítósokkal + müzli szeletekkel.
Aztán az jutott eszembe, hogy de gáz vagyok, leelőz egy rákos beteg! Aztán arra gondoltam, hogy persze, nem cipel annyi súlyt, mint én, meg lehet a betegsége miatt edzettebb. Mert rémlik hogy a beteg embereket egészséges életmódra fogják. Szóval ha beteg lennék, én sem így étkeznék, mint most, legalábbis nem teljesen, és valószínűleg többet mozognék és akkor edzett lennék.
Most azért vagyok ilyen edzetlen, mert elvileg egészséges vagyok.

Próbáltam azért utolérni. Közbe volt két útonálló egy kutyával. Mármint úgy útonálló, hogy álltak az úton. Nem értem miért.
Nagyon megmosolyogtak, mikor elhaladtam mellettük. Biztos azért, hogy még egy rákos beteg is leelőz...

Lihegve, kifulladva baktattam, közbe egyszer odaszóltam elhalt hangon, hogy: Noah, váááárj~
De nem várt.
Egyre nagyobb lett köztünk a távolság, míg végül köddé vált.

7. fejezet

Végre ismerős tájra keveredtem. Ahhoz a kanyarhoz értem, ahol egyszer megálltunk apámmal kocsival, vizelni...
Most két kocsi parkolt ott, a hátsónak sötétített üvegei voltak, na mondom, odabenn tuti pajzánkodnak... Mikor a kocsi mellé értem hiába meregettem a szemeimet, nem láttam semmit, de az anyósülés felől már beláttam. Csak egy reklámszatyor hevert a hátsó ülésen...
Az első autóban szintén nem volt senki.

Biztos valahol benn az erdőben pajzánkodtak...

A vizelés emlékéről viszont eszembe jutott, hogy jó volna most is, de hol?
Baktattam még egy jó darabig erdőből ki, erdőbe be, aztán megint az aszfalton caflattam mikor úgy voltam sehol egy autó, se ember, elérkezett az idő!
Bevettem hát magam az erdőbe, nem túl messzire az úttól, mert hát minek messzebb, csak egy pislantás...
Lehúzom a sliccem, erre mit hallok?
Autó közeleg.
Mekkora esély volt erre?
100%.
Mindegy, mondom megvárom míg elsuhannak.
Erre minél közelebb ért, egyre jobban lelassított az autó és pontosan ahol behatoltam az időjárásnak megfelelően nem valami sűrű erdőbe, megállt.
Mekkora volt ennek az esélye?
1000%!!!
Azt hittem agyvérzést kapok!

Nah, várok, mondom csak észreveszik magukat, hogy lehúzott sliccel nem gombászni akarok itt a fa mellett. De csak nem tágított az autó. Még mindig várok. Egyszer csak kivágódtak az ajtók és úgy ugráltak ki az emberek belőle, mint holmi pattogatott kukoricák! Aztán még jött pár gyalogos is, gondolom "kollegáim". Olyan volt, mint egy rossz álom! Sehol senki, lehúzom a sliccem, erre jönnek az emberek, mint molylepke a fényre!
Nem tudtam hova lenni. Felhúztam a sliccem és káromkodva elindultam a recsegős-ropogós hóban az erdőben az úttal párhuzamosan. Semmi pénzért nem mentem volna az emberek felé vissza az útra.
Néha bosszúsan feléjük sandítottam. Nem tudom minek, de ők is bevették magukat az erdőbe, csak ők az út másik oldalán. Arra gondoltam visszabaktatok és összerondítom a kocsijuk. Ami most belegondolva fehér volt és a fehér kocsikról mindig Kavinsky jut eszembe. Tök mindegy milyen típusú autó...
De szerencséjük, hogy nincsenek különösebben vandál hajlamaim, na meg lusta is voltam visszamenni, inkább úgy döntöttem mégis könnyítek magamon.

Épp végeztem, mikor látom, hogy az úton újabb gyalogosok masíroznak. Mintha zombiapokalipszis lett volna, úgy vánszorogtak és aki legelöl volt, nagyon somolygott. Csak tudnám min...

Végigtrappoltam a recsegős hóban az úttal párhuzamosan, míg leltem egy kijáratot, ahol vissza felmásztam az aszfaltra és battyogtam én is a zombikkal. Nemsoká aztán lejteni kezdett az út és itt áldottam magam a súlyfeleslegemért. Úgy gurultam lefele, hogy csak na! Leelőztem minden zombit!

Újra magam voltam.

Egy darabig.

Összetalálkoztam egy párral, akivel amúgy korábban már találkoztam valahol a túra során, de már nagyon rég elhagytak. Belegondolva talán ők voltak az az idősebb pár, akivel Felsőforrás pihenőjénél együtt küzdöttünk meg a kidőlt fával.
Nem messzi volt egy romos épület. A pár nő tagja aranyos volt, keresték a kolostort, és a nő azt hitte a romos épület az. Anno amúgy, még mikor „szűz voltam” ezen a túrán, én is azt hittem, hogy ott van valahol körülötte a következő check point.
- Á, az csak egy romos ház. - mondtam mindent tudón, és örültem, hogy tapasztalt vén rókaként útbaigazíthatom őket.

Még jó, hogy én tapasztalt vén róka nem mondtam nekik, hogy olyan 15-20 percre van innen a kolostor. Ugyanis néhány méter után már látni lehetett, 5 percre se volt...
Előtte viszont át kellett küzdenünk magunkat újabb kidőlt fákon, csak ezek már vastagabbak voltak és többen is.
Nem vagyok valami magas, de ahogy bujkáltam, egyik fatörzsbe jól bevertem véletlen a kókuszom. Csakúgy kongott...

8. fejezet

A kolostor mellett van a Szentléleki turistaszálló, le akartam telepedni kint a padokra, hogy megebédeljek, erre csupa víz volt mind. Az egyik oszlopnál kapartam végül elő a táskámból a papírom, a fényképezőm, meg a kajám, közben hagytam, hogy a pár élvezkedjen a kolostornál, de nem igazán élvezkedtek, úgyhogy mentem én is lyukasztani, felírni mikorra értem oda, meg fényképezni, aztán pedig nekiláttam enni.
A párocska közben elpárolgott.

Evés közben felhívtam Drama Queen-t, hogy nyugodjon meg, eddig még nem marcangoltak szét a medvék és a farkasok, nem tett a magáévá senki, nem raboltak se el, se ki, nem ejtett túszul egy erdőben bujkáló gonosztevő sem, és még csak le sem szúrtak. Ja és a fák sem lapítottak még ki.
Miközben beszéltünk, kismadarak repkedtek a fákon. Olyan édesek voltak Az őszapó jutott eszembe róluk, de ezeknek fekete volt a fejük. Most megnéztem neten, elvileg barátcinegék voltak.

Megpróbáltam felszúrni egy kenyérdarabot az egyik fára nekik, nem sok sikerrel...
Közben újabb emberek érkeztek. Ők bezzeg nem finnyáskodtak leülni a vizes padokra. Nekiláttak ebédelni, az öreg kutyájuk meg körülöttem végezte a kis- meg a nagydolgát, mialatt, amint már említettem, én is épp az ebédemet költöttem...
Kevés dolog veszi el az étvágyam és a kutyák kis és nagy dolgozása pont nem tartozik közéjük. Úgyhogy zavartalanul lakmároztam tovább. Igaz elfordultam, nehogy valami perverznek higgyenek, aki evés közben szeret dolgát végző kutyát nézni.

Nemsokára jött még egy csapat, akikkel még lenn Csókáson találkoztam. Nem a kutyásék, ezekről nem írtam, de velük nem volt semmi extra, most viszont vicces volt, mert nem néztem különösebben rájuk, a csapatot vezető hölgy mégis megkérdezte, hogy: tessék?
Azt hitte nekik mondom, pedig csak telefonáltam.

A sűrűsödő embertömeg miatt lassan útnak indultam.

Úgy számoltam elég jól haladok, sőt, nem is tűnt nagyon lehetetlennek nem sokkal sötétedés után beérnem!
Újra összetalálkoztam az öreg, dolga végzős kutyussal, megsimogattam és lassan battyogtam Bánkút fele. Közbe anya még mindig szórakoztatott. Mondtam neki, hogy szomjan veszek és örülnék, ha csinálna teát és hozna nekem belőle apám, mikor értem jön. Azt a választ kaptam, hogy csinál teát, de nem küld belőle, mert szerinte büdös a termosz.
...
Pusztuljak szomjan, mert büdös a termosz, amit különben én úgysem éreznék... ja, de azért higgyem el, hogy ő mennyire szeret...
Emellett emlékeztetett, hogy otthon hagytam az ajándékba kapott kis fémdobozos Coca Coláim, amiket direkt azért tartogattam, hogy milyen jók lesznek majd a túrán.
Emlékeztettem, hogy emlékeztethetett volna rájuk reggel, ahelyett, hogy sopánkodott. Meg emlékeztethetett volna arra is, hogy ragasszam le a sarkam...

9. fejezet

Megint aszfalt úton trappoltam. Az út mentén vékony, hófehér törzsű fák (nyírfák?) félbe törve, mintha egy óriás roppantotta volna félbe őket. Félelmetes látvány volt! Aztán nem sokkal, hogy újra behatoltam az erdőbe, rögtön egy hatalmas, vastag törzsű fa feküdt előttem a kijelölt útvonalon. Ahogy megkerültem, láttam, hogy igazából két hatalmas fa. Az egyik gyökerestül fordult ki, a másiknak, ami jobban az utam állta viszont egész lenn, majdnem a gyökerénél volt eltörve a törzse és úgy volt az útra dőlve. Mintha itt is óriás járt volna!
Olyan szomorú látvány volt. Olyan nagynak és erősnek tűntek szegények és mégis itt hevertek előttem kidőlve.

Utána volt még néhány ilyen fa, átmásztam köztük, kikerültem őket és közben megszabadultam szülőanyámtól is, aki még mindig a telefonon csüngött.

Aztán ahogy megyek, mintha hangokat hallottam volna. Keresem a hangok forrását, hát nem hittem a szememnek, a párocska volt az! Másztak fel a meredek oldalfalon. Nem tudtam eldönteni, hogy megint eltévedtek és azért nem a kijelölt helyen léptek rá a turista útra, vagy pusztán kalandvágyból csinálják. Elég butaságnak tűnt mindenesetre ott felmászni. Na meg azon is csodálkoztam, hogy hogy találkoztam már megint össze velük? Réges-rég elindultak a kolostortól, erre újra együtt voltunk mindhárman.
Arra gondoltam ezek lehet hol itt, hol ott pajzánkodnak a természet lágy ölén, ezért nem haladnak gyorsabban, mint én.

Leselkedtek ők is, én is a hegygerincen, mert gyönyörű volt onnan a kilátás. Próbáltam is képeket készíteni, de negyed annyira nem adják vissza a látványt, mint amilyen a valóságban volt.
Aztán a párocska nekiiramodott, de úgy, hogy nemsoká színüket sem láttam, ami azért volt durva, mert a nő rózsaszín ruciban volt, szóval eléggé feltűnő jelenség volt a havas erdőben. Basszus, mint akiket puskából lőttek ki, úgy elszeleltek. Kezdtem arra gyanakodni, hogy csupán a képzeletem szüleményei és ezért van, hogy időnként feltűnnek, aztán eltűnnek...

Nemsoká a hóban lábnyomokat fedeztem fel, méghozzá olyanokat, mint az enyémek. Elsőre arra gondoltam, hogy ezek szerint már jártam itt. Mármint aznap, ami persze lehetetlen volt. Másodikra jött csak a logikusabb magyarázat, miszerint nem csak nekem van ilyen talpú cipőm a világon. Az első gondolatról viszont eszembe jutott Ronan.

Aztán az, hogy valóban jártam már itt, csak ugye nem ma...

Így okoskodva baktattam és baktattam és baktattam és még tovább baktattam, mígnem egyszer csak felbukkant a fehér autó! Akkor tűnt fel, hogy már többször is láttam a nap során. Rohangált az úton hol erre, hol arra, mint a mérgezett egér. Mint aki keres valamit.
Vagy valakit…
És most, ahogy ott baktattam az erdőben a turista úton, néhány tíz méterre az aszfalt úttól, úgy tűnt meg is találta, akit keresett.