10. fejezet

Épp egy aszfaltút keresztezte az utam. A fehér autó rákanyarodott, de nem hajtott be, én meg nem álltam meg. Mentem tovább, de nem előre néztem, hanem a kocsit figyeltem rémesen mérgesen. Dühített, hogy futkos itt az erdőben, az Én erdőmben! Olyan volt, mint egy rohadt betolakodó, akit szívem szerint elpusztítanék.
De sajnos nem így mennek a dolgok.

A fura az volt, hogy olyan volt a kocsi, mintha élne. Mintha nem is ember vezetné, hanem magától működne. Olyan volt, mint egy vadállat. Egyszer volt már velem ilyen. Egyik szilveszter éjjel. Ismerősökkel szilvesztereztem és úgy volt majd lemegyünk mászkálni, de aztán mintha mindenki megfeledkezett volna róla, sőt, a végén még le is tagadták, hogy volt ilyenről szó. Úgyhogy egy alkalmas pillanatban fogtam magam és megpattantam.
Egyedül mászkáltam a meglepően kihalt utcákon. Havas volt minden és olyan jó volt kint mászkálni.
Aztán egyszer csak a semmiből előkeveredett egy nagy, fekete autó, alul kéken világított, a motorjának erős, de kellemesen duruzsolós hangja volt és úgy vágódott elém, mint egy sötét vadállat. És mégis, tudtam, hogy nincs mitől félnem. Néhány pillanatig álltunk egymással szemben, aztán eltűnt. Olyan volt, mintha nem is autó lett volna, hanem egy élőlény.
Pont mint ez a fehér autó.

Annyi különbséggel, hogy a fekete autó olyan volt, mint amit illegális gyorsulási versenyekre használnak, ez a fehér meg, a létrával a tetején, a festett hátsó ablakaival, olyan volt, mint amit arra használnak, hogy elhagyatott helyeken mászkáló magányos embereket tuszkoljanak bele és elrabolják őket, hogy aztán mindenféle beteges dolgokat műveljenek velük...

De valahogy tudtam, hogy most sem lesz baj. Farkasszemet néztem az autóval, aztán fogta magát, rükvercbe kapcsolt, vissza kifarolt az útra és elhajtott.

Kavinsky jutott eszembe.

11. fejezet

Nemsokára elértem ahhoz a helyhez, ami már nem a kijelölt útvonal volt.
Tavaly, ugyanennek a túrának köszönhetően leltem meg errefelé az "odvas álomfát". Egy láthatatlan ember lábnyomait követtem a hóban (most is volt némi hó, de tavaly jóval nagyobb volt), amik felvezettek a fához, de még előtte eltűntek. Nem értettem, hogy szívódhat fel így valaki és miközben kerestem a nyom folytatását, megleltem a fát. Van róla menő fotóm is, majd egyszer megmutatom. A lényeg, hogy ez nem a kijelölt úton van, én meg okos dolognak találtam tovább menni egyenesen, fel a hegyoldalon, mert valahonnan tudtam, hogy a túloldalon van az út, ami nekem kell.
Csak előbb fenyves van.
Ott botorkáltam benne, míg végül valóban rátaláltam az útra.
Aztán most nyáron, mikor isminek mutattam ezt a helyet, most is ugyanúgy rátaláltunk az útra.

A mostani túra alkalmával viszont más volt.

Először megkerestem az odvas fát. Alig leltem meg, sőt, azt hittem kivágták vagy kidőlt, de nagy nehezen meglett. Közben egyszer láttam két embert lent, még a kijelölt úton. Na mondom, csak utánam ne eredjenek! Féltem, hogy majd ordibálnom kell nekik, hogy ne arra jöjjenek. Meg féltem, hogy majd ordibálnak, hogy ne arra menjek. De végül nagyban kussoltunk mind és aztán lefordultak az útról, de ők sem arra, amerre a kijelölt út volt.

Közben kocsik is jöttek-mentek lenn az aszfaltúton, én meg féltem, hogy az egyik valami erdészé vagy mié, meglát és leparancsol vissza a turista útra. Úgyhogy próbáltam láthatatlanná válni, illetve jobb híján, magamat fának álcázni. Szürke bakancs, szürke naci és szürkés barna kabát volt rajtam, amiktől elég jól beleolvadtam a kopár, havas tájba. És amikről időnként Szürke meg a Greywaren jutott eszembe. Mert hogy Grey…
Meg a hátamon volt a színváltós táskám. Eskü ilyet még nem pipáltam! Még régen vettem ezt a táskát. Tetszett a kinézete, meg a színe is. Most belegondolva, azt hiszem antracit szürke volt… Szóval megvettem és örültem neki. Aztán később egyszer ültem egy ismivel a Plaza melletti padon, ölemben a táskával, erre mondja ismi, hogy de szép zöld táskám van. Na mondom ez már félre beszél, sosem vennék zöld táskát. De azért lenéztem az ölembe és… tényleg zöld volt! Akkor jöttem rá, hogy ez színváltós táska. De hogy hogy csinálja?! Mármint mégiscsak szövet, azok nem szokták a színük változtatni. Ez viszont szokta. Zöld, sötét/antracit? szürke és fekete színek között ingázik. Persze nem túl látványosan, szóval aki nem élvezi huzamosabb ideig a társaságom, márpedig ilyen ember nincs, az nem is veszi észre a dolgot és ezért nem is szoktak hinni nekem. Próbáltam lefényképezni a napokban is, mikor épp zöld volt, de akárhogy állítgattam a fényképezőt, nem látszott, hogy zöld. Annyira idegesítő…
Amúgy volt kiskoromban egy órám is, aminek a számlapja volt hol kék, hol zöld, hol fekete (meg talán narancssárga is, de ebben nem vagyok biztos), de az fém volt, azon nem csodálkoztam így, mint ezen a táskán. Viszont múltkoriban eszembe jutott ez az óra. Tudnám, hol van. Kéne bele elem és megint hordhatnám. Bár nem nagyon tudom minek. Nem nagyon foglalkozok az idővel…

Na, csöppet elkalandoztam. Szóval a hátamon volt a táska is, rákötözve a sötétzöld esőkabáttal, de nem baj, attól még szürkének és mint ilyen, láthatatlannak éreztem magam.

Ja igen, szürke… Néha láttam odalenn egy autót. Nem tudtam eldönteni, hogy fekete, vagy sötétszürke. És amúgy nem vagyok benne biztos, hogy milyen az antracitszürke, de úgy gondoltam, az az autó ha nem fekete, akkor antracitszürke. És Ronan autója jutott róla eszembe. És most megnéztem a könyvben és lol, a Hollófiúkban antracitszürkének van írva a BMW, Az álomrablókban meg szénfeketének…

Na jó, szóval meneteltem lassan-lassan, megleltem az odvas fát. Épp egy kismadár kutakodott benne, de elijesztettem. Van ott is egy hatalmas kidőlt fa, könnyebbnek találtam átgörgetnem magam rajta, mint megkerülni, a ruhám már úgyis csupa koszmosz volt. Úgy is tettem. Szívem szerint elterültem volna rajta egy kis időre, de ahhoz túl nedves volt, én meg nem akartam, hogy még át is ázzon a ruha rajtam. De azért pihegtem kicsit nekidőlve. Bekaptam egy nyelvtisztítós cukorkát, aztán mikor elszopogattam, nekivágtam a meredek emelkedőnek.
Előtte nem mertem, mert féltem, hogy amilyen szerencsétlen vagyok, letüdőzöm a cukrot, miközben kínlódom magam fel a hegyoldalon..

12. fejezet

Rohadt lassan haladtam. Azt hittem ott halok meg. Minél magasabbra jutottam, annál messzebbinek tűnt a hegygerinc. A sarkam csiszolta a bakancs, fáradt voltam, szomjas voltam, nyűgös voltam. Utáltam az egészet.

Azért valahogy csak felértem a gerincre. És valahogy olyan fura volt a hely. Valahogy teljesen más volt a fenyves bejárata. Elszomorított a látvány. Valaki ott járt és feldúlta. Olyan volt, mint mikor elmész otthonról és mikor legközelebb hazaérsz, fel van forgatva a házad.
Bent is fenyőágak szerteszét a földön... sajnáltam őket.

Szomorkodtam kicsit, aztán végül behatoltam.

Amúgy annak ellenére, hogy egy éve ösztönösen tudtam, merre keveredek ki a turista útra, mindig bennem van valami félsz, hogy jaj, mi van, ha eltévedek.
Na, ez most, mikor harmadszorra jártam itt, be is következett. Pedig legjobban ezt a részét szeretem talán az egésznek. De hiába kóvályogtam, mint gólyafos a levegőben, nem leltem meg az utat. Egyszerűen mintha a föld nyelte volna el. Képtelenség volt, de hiába botorkáltam le, fel, sehol nem volt az a nyavalyás út. És akkor elkezdett kattogni az agyamban, hogy járt utat járatlanra, aztán meg eszembe jutott egy filmjelenet meg egy régi hír a híradóból.
Egyszer volt valami a híradóban, hogy valaki valahol, egy erdőben, letért télen a kijelölt turista útról és baleset érte, mert valami hurkos csapdába lépett... én viszont nem a huroktól féltem, hanem a ... MEDVECSAPDÁTÓL!!!
Bár annyira azért mégsem, mert volt eszembe, hogy fel kéne kapnom egy botot és azzal ütlegelni magam előtt a talajt, de annál lustább voltam, úgyhogy simán megérdemeltem volna, hogy medvecsapdába lépjek…

Volt egy film, még YT-on láttam azt a részletet, ami abból a filmből van, aminek nem emlékszem a címére, de évekkel később láttam a teljes filmet, de az a jelenet volt a legundibb az egészben. Valahol egy erdőben volt egy faház és volt egy fickó, aki a faháztól számítva az erdő szélén, belelépett egy medvecsapdába. Ordítozott ott, aztán kitépte a lábát a csapdából, de úgy, hogy a fél alsó lábszára ott maradt lábfejestől a csapdában, aztán előre zuhant, fejjel bele egy másik medvecsapdába...
De ahogy kitépte a lábát!!!
Na, szóval ez jutott eszembe, ahogy a járt útról letérve szédelegtem a fenyőerdőben. Végül jobb híján a telefonomhoz nyúltam.

Hiába, ő se tudta hol van Bánkút.
Úgy látom te sem vagy okosabb nálam, mondtam az okostelefonomnak.
Amúgy az zavart még, hogy bár a turistaút el volt tűnve, észrevettem egy aszfalt utat, ami eddig, legalábbis tudtommal, nem volt ott. Fel-le mászkáltam az aszfaltút és a fenyves között a meredek hegyoldalon és közben kezdett sötétedni és ekkor jutott eszembe Archer, mikor azzal volt: sz*pjál le dzsungel! Imádom a természetet és nem is rá voltam amúgy dühös, hanem... hát egyrészt magamra, mert járt utat járatlanra, másrészt hogy a br*be tűnhet el egy út, ami néhány hónapja, meg egy éve még ott volt? Ilyen nincs!

És lám, mégis van.

Az aszfaltúton túl láttam azt a katonai lokátort, ami Bánkúton van, tudtam is hol, oda kellett eljutnom! De hogy? Újra elővettem a telefont, mostanra már beazonosította hol van Bánkút. Erre mit látok? A közelben volt még Balaton is, meg Csernely. Ez utóbbiról megint Noah jutott eszembe. Czerny.

Kínlódtam még egy darabig ott a hegyoldalon, közben nyögdécseltem, amiről megint Archer jutott eszembe, mikor szenved kiskorában ilyen készségvizsgáló vagy milyen dokinál, meg nagyobb korában a suliban, meg még nagyobb korában a katonaságban és mindig nyögdécsel közben, az anyja meg látja, hogy milyen béna és mindig mondja a tanárok előtt, hogy pakoljon, mert indulnak mielőtt leég a suli, a katonaságnál meg azt mondja a kiképzőnek vagy kinek: „Sterling pakolj össze! Ez buzi.” De ahogy mondja! Ú, én azon majd meg halok… XDDD Meg akarom csinálni telómra csengőhangnak, csak úgyse hív senki. Vagy be lehet állítani a rejtett számoknak külön csengőhangot? Mert akkor nagy ritkán, mikor közvélemény kutatással zaklatnak, megszólalna a telefonom, hogy: „Ez buzi. … Ez buzi. … Ez buzi.” :D
Bár jobb híján jó lesz ébresztő hangnak. Úgyis utálok ébresztőre ébredni. Legalább feldobná a napom Archer mama. X)))
Amúgy ha valakit érdekel, 3. évad 3. rész (üldöznek a hármasok), 6:28, és magyarul!!!

Na, szóval ahogy szenvedtem ott a hegyoldalon, eszembe jutott Archer mama, ahogy mondja, hogy Ez (esetemben a hegyoldal) buzi, úgyhogy végül úgy döntöttem nincs mit tenni, alászállok az aszfaltra.

Lecsámpáztam, várva mikor lépek medvecsapdába, közbe kismilliószor megbotlottam a havas avarban bujkáló ágakban, gallyakban... a vádlijaimon éktelenkedő kék-fekete véraláfutások nagy részét ekkor szereztem. Átkeltem az út menti árkon, remélve, hogy a hó alatt barlang vagy víznyelő lapul és sikerül pont belepottyannom valamelyikbe... Az ágak, gallyak a biztonság kedvéért itt is jól megtéptek, úgyhogy mire az útra értem, eléggé "idegállapotba" kerültem.

Erre jött még, hogy az út túloldalán bevehettem volna magam az erdőbe, ha nem félek a víznyelőktől és medvecsapdáktól. Úgyhogy toporogtam mérgemben előre, hátra, dúltam, fúltam, és akkor eszembe jutott Ronan, mert, hogy olyan voltam tényleg, mint egy pukkancs. Újra megnéztem a telefonon a térképet, aztán elindultam arra, amerre fent a fenyvesben is tartottam, aztán megálltam, megnéztem a nyomtatott térképet, amit a túraszervezőktől kaptam. De hát én és a térképolvasás... mindenesetre visszafordultam és útnak indultam, aztán megint megálltam…

Azt hiszem valami csodára vártam.

13. fejezet

És ekkor történt az, amit ha vallásos lennék, isteni csodának hinnék: megláttam az úton egy felém tekerő biciklistát.

De mivel nem hiszek istenekben, így csak egy éppen jókor jó helyen tekergő biciklistának tudtam be.

Amíg vártam, azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire vagyok bizalomgerjesztő vagy épp elrettentő. Eszembe jutott az Út a vadonba trailere is, hogy a fickó stoppolt összeverve az út szélén. De még annak is volt ideje eszembe jutnia, hogy inkább nagy szégyenlősen meg sem szólítom ezt az embert, én itt sem vagyok, nem is létezem, nem akarom terhelni a bajommal...
Viszont mikor már csak 2-3 méterre volt, elkezdtem kalimpálni neki. Lefékezett és tök aranyos volt, mondta, hogy a turistaút ott van fönn, innen is látni.
Hát, én nem láttam se mikor fenn voltam, se onnan lentről, de mondom ha ő mondja...
Aztán mondta, hogy viszont szerinte nem érdemes vissza felmásznom, menjek csak arra, amerre elsőre is mentem, ez az út oda visz.
A telefonom kicsit másképp mutatta, de jártasnak tűnt a srác, úgyhogy hittem neki. Ő is arra tekert úgyis.

Megköszöntem és elköszöntünk. Aztán mikor már néhány méterre előttem tekert jutott eszembe Gansey. Már csak azért is, hogy mindenki eszembe jusson a kaland során. Meg mert ő is kereste a ley vonalakat. Azt játszottam, hogy a mobilomon a térképen a zöld erdőben a szürke kanyargós utak a ley vonalak és akkor ugrott be, hogy bár ott voltak a vonalak, kellett valami megerősítés, hogy pontosan merre is menjek és ekkor jött ez a kedves, helyes... hát srác, de így nekem csak még jobb, és megmutatta, hogy merre van az arra és szóval ő volt Blue! :D Már csak azért is, mert kék bicajos ruhában volt. =D
Mondjuk most belegondolva Adamre is hasonlított. Ő is bicajjal közlekedett a könyvben, segítőkész is, meg úgy rémlik szőke és kék szemű, de lehet, hogy nem és lehet ez a srác se olyan volt, mert nem szoktam megfigyelni az embereket, de most az emlékezetemben úgy tetszik szőke volt és kék szemű és kedves tekintetű... hmm... Vajon minek bicajozott arra fele? Hova ment? Vagy honnan jött? Sportolt? Vagy csak szeret bicajozni? Ott lakik a környéken és bicajjal jár?
Rejtély…

Aztán újra dúltam és fúltam, mert már eléggé sötétedett és rengeteg időt veszítettem. Azt hittem, én balga és botor, hogy most kivételesen összejön és célba érek du. 4 körül. Erre itt volt ni, du. 4 körül még Bánkútig se jutottam el!
Nem tudom, de most valahogy nagyon nem akaródzott sötétedés után az erdőben lennem. Főleg, hogy módosították az útvonalat. Az egész túraútvonalnak a vége a legrázósabb nekem, mert csak alig, ráadásul tök félreérthetően vannak a fákon a jelek és még sötét is van már olyankor, mikor én arra bandukolok, én meg már itt is eltévedek, ahol életemben már... kétszer is jártam és jobban ismerem a környéket, szóval mi lesz velem Bánkút után?!

Közben megérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol a túraút, amin jönnöm kellett volna és amit nem leltem, átvág az aszfalton.
- Te meg hol voltál?! - kiáltottam oda az útnak. Az meg csak röhögött a markába. Gondolom.

Rátértem az ösvényre és ahogy tudtam igyekeztem. Szerettem volna felmászni a "titkos helyemre" is még, hátha látom a Tátrát a ... naplementében, bár nap egész nap nem volt, úgyhogy nem tudom mire számítottam.
Viszont ahogy a sípályához értem és elkezdett emelkedni az út, egyre kevésbé bírtam lépkedni. Majd szomjan haltam. Már az odvas fa környékén se volt egy csepp vizem se. Úgyhogy egy pillanatra elgondolkodtam, hogy a sípálya melletti szállóba vagy mibe betérek és A, fizetek a pisilésért, mert úgyis kell és egyúttal galád módon lopok magamnak vizet a flakonomba. B, megkérem, hogy puszta szívjóságból engedjék meg nekem, hogy feltöltsem a flakonkám csapvízzel, nehogy dehidratált legyek, összeessek és megfagyjak útközben. Csakhogy az A,-hoz túlontúl smucig voltam, a B,-hez meg túlontúl szégyenlős. Nehezemre esik segítséget kérni, még ha bajban vagyok is... Pedig most jut eszembe, Mikulás volt és ráadásul még nevem napja is, na meg egy b*szos kis hős vagyok, hogy botorkálok itt sötétedéskor az erdőben! Lehet egy kedves, testes öreg hölgy lett volna a csapos, aki hatalmas kebleire ölel, megborzolja az üstököm és nemcsak vizet tölthettem volna, hanem adott volna forró citromos teát vagy egy kis Baileyst és közben melegedhettem volna a kandalló mellett, ami halkan ropogtatta volna a fákat, közben történeteket mesélt volna nekem, odakinn pedig eleredt volna hatalmas pelyhekben a hó... haaa...

Hát, ehelyett előkapartam a táskám mélyéről egy csokis talpú müzli szeletet, nekiálltam rágcsálni, hogy attól majd beindul a nyáltermelésem és kevésbé leszek szomjas és elindultam tyúklépésben az utolsó ellenőrző ponthoz.
Más öt perc alatt felért volna, nekem vagy 20-ba telt. Az útra itt is fák voltak dőlve, úgyhogy megkerültem őket. Mondjuk ennek köszönhetően láttam egy kis karácsonyfa csemetét, amitől jobb kedvem lett, elmosolyodtam, köszöntem neki és menet közben megsimogattam az egyik tüskés kis ágát. Szívem szerint magammal hoztam volna...

Az ellenőrző pontnál megfordult a fejemben, hogy felhívom a szervezőket, mert szinte biztos voltam benne, hogy már megint én vagyok az utolsó. Gondoltam magammal vihetném az ellenőrző pontot, hogy ne kelljen érte kijönniük.
De végül hagytam. Előhalásztam a kabátzsebemből a kis rózsaszín cukorkás dobozt, amiben a nyelvtisztítós cukorka volt, hogy most azzal próbáljam csillapítani a szomjam. Akkor vettem észre, hogy mentolos. Nem emlékeztem, hogy régen is mentolos lett volna, de lehet az volt, csak nem ennyire. Mindenesetre most nem esett jól, de jobb híján elrágcsáltam egyet.
És Gansey jutott róla eszembe...

14. fejezet

Elindultam a titkos helyem felé és közben felhívtam az ősöket. Édes jó anyukám úgy elcsodálkozott, hogy még csak most értem Bánkútra, mintha még a pálya elején járnék. Dráma királyné...
Aztán mondja, hogy kész a tea.
A tea.
Amit úgysem fog nekem elhozni apám, mert állítólag büdös a termosz, úgyhogy dögöljek csak szomjan azzal a tudattal, hogy amúgy kész van. De ha netán-tán mégis vagyok olyan szívós, hogy életben maradok, akkor már csak hidegen kortyolhassam majdan...
De se erőm, se idegzetem nem volt már ezen bosszankodni. Csak fel akartam jutni. A titkos helyemre. Hogy megnézhessem a Tátrát. Hogy ott van-e még, ahol hagytam...
Megbeszéltem apámmal, hogy ha később nem lenne már térerő, amire 99,9% esély volt, akkor olyan 18 körülre legyen a célállomáson. Addigra csak odaérek. Ha meg nem... hát várjon meg a szervezőknél a Kulcsos házban.

Nagy nehezen felértem a titkos helyemre, az egyik sípálya tetejére. A Tátrát ekkorra már el is felejtettem, csak arra volt eszem, hogy fényképezzek egyet-kettőt, aztán letoljam a nadrágom és könnyítsek magamon, miközben a jeges szél hátulról nyalogat.
Megint eszembe jutott Ronan, mert van valami rész, hogy jelöli a területét az erdőben. Anno részben itt is magamra ismertem benne.
Még jó néhány évvel ezelőtt az volt az egyik kis kedvtelésem, hogy mindenfele megjelölgettem a területem.
Egyik télen alattam a város, mögöttem a tatai turul szobor. Egy másik télen alattam a város, mögöttem a Gellért-hegy. Már majdnem a tetején voltam... Egy harmadik télen, hóviharban, sötétben alattam a Bükk, mögöttem... a jeges szél. Ott voltam fenn, a Látókövek tetején. Aztán később megint megtettem ugyanott, csak akkor már kevésbé extrém körülmények között... Meg Szakáldon a temetőben. Itt kivételesen a pottyantóst használtam, de rossz volt az ajtó és nagy volt a szél, úgyhogy ki lehet találni, hogy épp vizelés közben csapódott ki az ajtó, közszemlére téve a mindenseggemet…
Persze ezek csak az emlékezetesebb helyek, rajtuk kívül se szeri, se száma a ... helyeimnek.

Szóval most ott fenn, a sípálya tetején, nem messze attól az oszloptól, ahova valaki odaírta, hogy TÓNI, végeztem az újabb jelölésem. Alattam a sípálya, mögöttem a katonai lokátor.
Amúgy arra is gondoltam, hogy lehet inkább az üres flakonomba kellett volna vizelnem. Mert ki más, mint Bear Grylls jutott eszembe…

Alig végeztem, jött egy katonai autó.