15. fejezet

Felhúztam a cipzárom, ekkor már a kabátomét, és pont mire a katonai járgány odaért, felcsaptam a kapucnit a fejemre.

Elrobogtak mellettem.

Én meg fogtam magam és nekivágtam megkeresni a hazavezető utat.

Rémlett tavalyról, hogy akkor sem mentem vissza le egész az ellenőrző pontig, hanem valahol oldalt léptem az erdőbe és ott volt az út, ami nekem kellett. Bepróbálkoztam hát az első lehetséges helyen, de nem volt ismerős a táj és újra eszembe jutott, hogy járt utat járatlanra... Inkább vissza kimentem az erdő szélre, mentem kicsit, aztán egy kidőlt fánál megint bekukkantottam az erdőbe. Meresztgettem a szemeimet, méghozzá jól, mert kisvártatva meg is láttam a nekem kellő jelzést az egyik fa törzsén.
Naná, hogy a kidőlt fa túloldalán állt.
Viszont már így is csupa koszmosz volt az egyébként frissen mosott nadrágom, úgyhogy áthengergettem magam a fatörzsön. Néhány méter után beigazolódott a gyanúm, mehettem volna nyugodtan a katonai autó után az aszfalton, ugyanis az keresztezi a turistautat.
Bár lehet a jó szemeimmel nem vettem volna észre a jelet, na meg járt utat járatlanra...

Már majdnem teljesen besötétedett, nekem meg amúgy se túl jók a szemeim távolra, hát még így, szürkületkor, meg sötétben...

Azért elég jól haladtam és gyanúsan sok jelöléssel találkoztam. A mobil zseblámpa módját használtam, amiről Gansey jutott eszembe. Amúgy sose szerettem volna okostelefont, de a zseblámpa módot mindig is irigyeltem mások telóján. Hát, most már nekem is van és imádom! A zenehallgatás mellett zseblámpának használom legtöbbet a telefonom.
Szóval nagyon megérte megvenni...

Na, viszont egyre sötétebb és sötétebb lett, jött egy kis tűlevelűs rész és nemsoká azon kaptam magam, hogy rám esteledett. A telefont viszont csak a jelöléseknél használtam, hogy ne merítsem le az aksit.

Amúgy az volt a fura, hogy most nem kezdtem el fantáziálni, mint tavaly, hogy jönnek mindjárt a zombik vagy mik a Trónok harcából, vagy a náci zombik a Dead snow-ból, és most nem haluztam boxkesztyűs karácsonyfát sem. Csak mentem, mentem, mentem, mint aki tudja, hogy hova meg merre.

Aztán beugrott, hogy telihold van és milyen tipikus, hogy felhős az ég...
Lehet emiatt, de egyszer csak észrevettem 100-150 m-re előttem pont a turistaút közepén egy kétrét görnyedt, ember lábú és ember kezű, de farkas fejű és testű, fehér, vastag szőrű, fehéren elhomályosult szemű valamit és egyből tudtam, hogy ez egy farkasember és épp most változik át és két dolog jutott eszembe: 1, de fura, hogy fehér. Nem is emlékszem, hogy láttam volna olyan filmet, amiben fehér volt a vérfarkas. De aztán eszembe jutott, hogy biztos a Trónok harca miatt, mert előző nap néztük és ha jól emlékszem Havas Jon farkasa fehér. 2, Még épp változik át, szerintem még nem vett észre, de amint átváltozott, jaj nekem! Esélyem sincs elfutni vagy elbújni, itt a vég...

Aztán eszembe jutott egy harmadik dolog is, méghozzá az, hogy ahelyett, hogy megijedtem volna és megtorpantam volna, csak mentem tovább, egyenesen a szörnyeteg felé, mintha úgyis mindegy lenne, hogy megöl vagy megölel és akkor rájöttem… hogy ez csak a képzeletem szüleménye, és abban a pillanatban már köddé is vált.

Nemsokára megérkeztem Csipkéskúthoz, ahol jött a neheze, megtalálni a sötétben azt a fránya sárga csíkos utat, mert innentől kezdve a célállomásig a jelszó a "mindig a sárga úton" volt.

Van ott egy Ménesgazdaság. Égtek a lámpák a házban, én meg álltam ott néhány méterre az erdei úton a kanyarnál, a sötétben és vártam a csodára.

De nem jött szőke herceg nem hogy lovon, de már még biciklin se.
Sajnáltam magam, amiért ilyen félős, tutyimutyi vagyok és nem merek rálépni a gazdasághoz vezető útra, hogy megkérdezzem, merre van a sárga csík.

A sötétségben egy ló a távolból rám nyerített. Előhalásztam a zsebemből a pajzán öngyújtóm, amin egy majom tesz éppen magáévá egy libát vagy bárányt vagy mit. Amúgy nem ezért vettem meg anno, hanem mert világít. Van benne egy kis elemlámpa szerűség, de igaziból olyan, mint egy kis diavetítő és ugyanazt a pajzán képet vetíti, ami az öngyűjtő oldalára van rajzolva. Gondoltam jó lesz vele a jeleket megvilágítani, mert amúgy egész jól láttam a sötétben, nem igényeltem zseblámpát, a mobil aksijával meg ugye spórolni akartam. Mondjuk ennek köszönhetően volt egy pont, mikor arra gondoltam, hogy a pupilláim most minimum olyan tágak lehetnek, mint valami rossz drogosnak...
Szóval öngyújtóval a kezemben elindultam az úton, amiről reméltem, hogy az lesz a jó.

16. fejezet

És igen! Nem is sokára leltem egy sárga jelet! Magabiztosan trappoltam hát, míg egyszer csak valami neszt hallottam magam előtt a sötétségben. Vaddisznó? Nem. Madár! Fácán? Nem. Felröppent a földről és károgott! Láncfűrééész, Te vagy aaaaaz? Kérdeztem, de nem válaszolt.
Szerintem tuti ő volt...

Nemsoká megérkeztem oda, ahol a szervezők kidőlt fákat jelöltek a térképen. Szóval számítottam rá, hogy lesznek kidőlt fák, de ahogy a sötétben próbáltam felmérni a terepet, azt hittem megint csak hallucinálok, mint a vérfarkassal. Meregettem a szemeim, hogy jól látok-e, de legmélyebb sajnálatomra be kellet látnom, hogy igenis jól látok.
Az út egy völgyszerűségben futott, ahova több méteres, vastagabb, véknyabb törzsű fák voltak halmozva, mintha csak egy óriás készítette volna oda magának a rőzsét, hogy jó helyen van az ott neki.
Neki lehet, de nekem?! Úgy éreztem magam, mint egy kis törpe. Mondom ilyen nincs, ezt komolyan gondolták a szervezők?! Itt hogy verekedjem át magam? Vagy másszak fel valamelyik oldalon? A lejtős, saras avarban, a sötétben?
Elegem volt, azt akartam, hogy azonnal teleportáljon valaki el onnan, én ezt nem csinálom!
Utáltam az egészet.

De hiába vártam a teleportálást, végül is úgyis mindig csak magamra számíthatok, ha komoly baj van...

Megpróbáltam lefotózni az akadálypályát, de túl sötét volt már, a képen nem látni teljes valójában, csak a „jéghegy” csúcsát.
Azután nekivágtam. Felpattantam az egyik fatörzsre, mint egy paripára, onnan le egy kisebb ágra, a vizes törzsek csúsztak, én meg másztam, és terpesztettem, és a gatyám jól kirepesztettem...
Igen, épp a napokban mostam ki ezt a nadrágot és meg is lepődtem, mikor teregettem, hogy szinte hófehérre kopott már a lába közinél, úgyhogy gondoltam is, hogy nagyon el lehet már véknyulva a szövet, nemsokára lukas lesz...

Na, de mindent összevetve, nem is volt olyan nagy ördöngösség átjutni a fatörzsek tengerén. A végén tök büszke voltam magamra, hogy ilyen jól ment. Utolsónak egy fatörzs alatt bújtam át, még mondtam is, hogy lássátok, én tisztelem a természetet, meghajolok előtte!
Aztán mikor végeztem a lehetetlen küldetéssel és tiszta volt előttem a terep, egy-két lépés után megcsúsztam valamin és egy hatalmas seggessel érkeztem a vizes sárba...

Egyszer régen mondta nekem valaki, hogy a mester halála az egyszerűség.
Átverekszem magam minden baj nélkül a fatengeren, erre nesze neked, mester!

Reptemben nem tudom, hogy megrándult-e a bokám, vagy beütöttem valahogy valahova, de hirtelen elöntötte a fájdalom. Mintha tüzes drót szorította volna körbe. Azt hittem nemsoká a fák latinul beszélnek…
Úgy értem hirtelen azt hittem valami komoly baja lett és fájdalmamban azt hallucinálom majd, hogy a fák beszélnek latinul, közbe csak a mentőcsapat lesz az, akik jönnek összekaparni.
Már ha meglelnek valaha…

Még szeptember elején tollasoztunk unokatesóméknál és a fű közt volt egy sunyi gödör, ami pontosan akkora volt, amibe belefért a talpam. Addig-meddig, a végén sikerült meglelnem, miközben a tollaslabdát akartam visszapasszolni. A bokám jobbra-balra kibicsaklott, én meg ahogy voltam, összeestem, mint egy rongybaba. Nem ájultam el, de mintha tüzes hurok szorította volna akkor is a bokám. Rohadtul fájt és nem bírtam nagyon ráállni, csak épp sántikálni voltam képes vele. Orvoshoz nem mentünk, mert egy kis pihenés után már nem éreztem olyan vészesnek. Otthon befásliztam hideg vizes fáslival, aztán szép lassan helyre jött. Viszont a dagadás azóta se akart lelohadni. A bokabütyköm olyan, mintha ott hordanám a térdkalácsom. Pont most a héten akartam megmutatni dokinak a fájós térdemmel egyetemben, ami most richtig nem fájt egész úton egyszer sem, sőt! De azt hiszem rájöttem, a térdem a hidegre lehet érzékeny és nem a járásra, vagy annak hiányára...

Szóval ültem ott a sártócsában, fájlaltam ugyanazt a bokámat, amit szeptember elején és, hát az első pillanatokban próbáltam kiordítani a fájdalmat magamból, de túl szemérmes voltam hozzá. Ezen már gondolkodtam régebben is. Nem hiszem, hogy ordítottam volna valaha torkom szakadtából. Emeltem már fel a hangom párszor, de úgy istenigazából, teli torokból még soha nem hangoskodtam.
És nem Mikulás napján akartam elkezdeni.
Amúgy féltem, hogy mi van, ha meghallja valaki. Nem akarok senki terhére lenni, meg aztán hívnák nekem a (latinul beszélő) mentőket, helikoptereket, mit tudom én még kiket és tele lenne az erdő hülye emberekkel!
Úgyhogy csak kisebb nyikkanásokat hallattam, és elkezdtem bőgni. Közbe próbáltam mozgatni a bokám, hogy megtudjam mekkora a baj.
Aztán arra gondoltam, hogy ha eltört, vagy nem tudok majd ráállni, mi lesz velem? A ménesgazdaság kicsit messzi van, ráadásul az akadálypálya túloldalán! A célállomás viszont ki tudja, hisz ezen az úton még sosem jártam... ez... a járatlan út!

17. fejezet

Próbáltam mozgatni a lábfejem. Bele-bele nyilallt a fájdalom a bokámba, de addigra már pont lesz*rtam, nem akaródzott tovább a sártócsában hűteni az ülepem, úgyhogy összeszedtem magam és feltápászkodtam. Megpróbáltam a sebesült lábamra is ráállni és… meglepetésemre sikerült! Fájt egy kicsit, de úgy gondoltam haza tudok bicegni.
Aztán elkapott a sírógörcs. Nyüszögtem, taknyom-nyálam összefolyt, emlegettem az Istent, akit foglalkozására nézve prostituáltként tüntettem fel, káromkodtam ahogy csak tudtam, de közbe azért meneteltem.
De amúgy igazából nem is sírtam, csak drámáztam kicsit, mert jólesett.

10 perc múlva kutya bajom se volt.

Trappoltam a sötét erdőben, a saras, tócsás, habarcsos úton, néha csakúgy cuppogott a bakancsom a sárban, ha nem lett volna úgy a lábamra görcsölve, tuti lehúzza rólam a sár...
Addig-meddig egy újabb fakupac keresztezte utamat.
Aztán még egy, és még egy, és még egy... igaz ezek már nem voltak akkora akadálypályák, mint az a bizonyos előző, de azért igazán bosszantóak voltak. Mintha nem lettek volna elegek a sártócsák! A legszebb az volt, mikor sártócsával kombinált fakupacon kellett átverekednem magam. A sötétben... Néha úgy, hogy ha egy-két lépéssel odébb lépek, legurultam volna a mélybe, mert hegyoldalban futott az út.
Szép halál lett volna...

Aztán volt egy rész, láttam valamit az egyik fa törzsén. Azt hittem jelzés. Megvilágítottam a pajzán öngyújtómmal: Csaba kút. Ami azért volt zavaró, mert már egy jó ideje nem észleltem egyetlen jelzést sem. Igaz nem is ágazott semerre se az út.
Aztán egyszer csak leesett, hogy a fura kis hang, ami eddig nem volt, úgyhogy fura, hogy ilyen nehezen vettem csak észre, de szóval az csepegés. Csepp... csepp... csepp... csepp... csepp... csepp... viszont olyan sötét volt arra fele, ahonnan a hang jött, hogy el nem tudtam képzelni mi lehet ott, mi csepeg. Barlang? Forrás? Talán egy kút?
Nem.
Ez vér.
Valaki fel van ott a sötétben akasztva az egyik fára és meg van nyúzva és csepeg a vére az alatta lévő szikladarabra!
Ez volt számomra az egyetlen logikus magyarázat és nem mertem közelebb menni, nehogy elnyeljen a sötétség és aztán már éreztem, hogy bekerítenek, kapkodtam jobbra-balra a tekintetem, közbe előre vettem a táskám és elkezdtem benne turkálni, kerestem a zseblámpát. Naná, hogy a legalján volt!
De nem ez volt mindennek a legalja…

Most jött az a rész, ami a filmekben ilyenkor olyan tipikus, nevezetesen hogy nem működik az elemlámpa.

Feltoltam a kis kapcsolóját, de semmi. Na mondom, biztos most van lekapcsolva. Letoltam a kis kapcsolóját, de semmi. Na mondom, biztos csak nem érintkezik jól. Megint feltoltam, aztán le, fel-le-fel-le, rázogattam, hogy keljen már életre, újra fel-le-fel-le, közben kéjesen nyögdécseltem, ahogy azt ilyenkor kell... hát ezt nem hiszem el! Én idióta! Újra lepergett lelki szemeim előtt apám reggeli mondata, hogy "ott a lámpa, csak nincs benne elem, hahh-hahh"... b*szki, hogy lehet valaki ilyen?! Miért nem azt mondta, hogy ki van fogyva benne az elem és ne cipeljem magammal feleslegesen?!

De amúgy én vagyok a komplett idióta, hogy még ennyi idő után is képes voltam a "hahh-hahh" után elcsomagolni a lámpát anélkül, hogy megnéztem volna mennyire világít...

Hát, ami nem öl meg, az megerősít. Ha most itt nem nyúznak meg élve, legalább izmosabb leszek a fél tégla zseblámpától...

18. fejezet

Hát nem nyúztak meg. De azért továbbra se mertem megközelíteni a hang forrását. Tuti nyúzott ember csöpögött ott!

Nekiiramodtam és csakúgy szedtem a lábaim, hogy minél messzebb kerüljek a nyúzott hullától.
A mobillal továbbra is spóroltam, ahogy az öngyújtó lámpájával is, úgyhogy folyton megbotlottam meg beleakadtam vékony kis gallyakba, vagy nekimentem egy-egy kidőlt fa csupasz lombkoronájának.
…
Jesszus! Most esik le! Lombkorona! Gansey meg királyt keres. Aki fekszik. Valahol az erdőben. A kidőlt fák is, akiket láttam, olyan nemesek és olyan fenségesek voltak, olyan... királyok! És van koronájuk... =D

Na mindegy, szóval elgyötörten robogtam végig az úton, egy idő után már rutinszerűen kerülgetve a kidőlt fákat, mikor észrevettem lent a völgyben fényeket. Olyan közelinek tűntek és mégis olyan távolinak, mert hiába voltak ott, majdhogynem egy karnyújtásnyira, az út pont az ellenkező irányba fordult.
A meredek, saras, gallyas, avaros hegyoldalon meg nem akaródzott a tök sötétben leereszkedni.
Tantaluszi kínok...
Megnéztem a mobilon, hogy szerinte hol vagyunk és egy világ omlott össze bennem. Tudta hol vagyunk, ami azért volt fura, mert ez tudtommal turistaút és mint ilyet, nem mutatja a mobilom térképe. De ami a szörnyű volt, az az, hogy ahelyett, hogy két pont között a legrövidebb utat, azaz egy egyenest mutatott volna, helyette szerinte egy hatalmas Z betű két szárán kellett még végigtrappolnom ahhoz, hogy elérjem a lámpafényeket...

Eszembe jutott, hogy megnézzem hány óra és van-e térerő.
1730 körül volt és volt térerő, szóval felhívtam apám, hogy elindult-e már.

El hát.

És épp boltban volt.

Elemért. Az elemlámpákba...

Mondtam neki, hogy azok az elemek nekem most pont annyit érnek, mint halottnak a csók, és amúgy meg tökmindegy, nagyon jól látok én így is, és máskülönben mire jövőre jövök, azok az elemek, amiket épp most vett meg, már ki lesznek merülve, úgyhogy jövőre a történelem ismétli majd önmagát.
De mindegy.
Ja és hogy még ne induljon, mert most néztem és még vagy egy óra, mire célba érek. Pláne, hogy itt megálltam kicsit, mert attól féltem néhány lépés és nem lesz térerő. De aztán apám csak mondta a magáét, úgyhogy eluntam és elindultam. És legnagyobb meglepetésemre csak jó 18 perc után szakadt meg a vonal. Nem is bántam így jobban tudtam fülelni.
Erre nemsoká hívtak a szervezők, hogy merre vagyok és lebonthatják-e a Bánkúti ellenőrző pontot. Mondtam nekik, hogy már rég elhagytam, és most legutóbb amit elhagytam az Csaba kút volt. Erre kérdezik, hogy nem Csipkéskút? Mondom igen, már azt is elhagytam, de azóta már Csaba kúton is túl vagyok.
Csend...
Hát mondom ez jó, eltereltek egy olyan útra, amit még ők sem ismernek.

Abban maradtunk, hogy köbö fél óra és beérek végre.

Ahogy befejeztük a diskurálást egy elágazáshoz értem, és ha nincs a mobilom, és arra a híres ösztönömre hallgatok, még mindig ott kóvályognék valahol az erdőben, mert sehol egyetlen jelzést nem láttam és richtig rossz fele indultam volna el...

Na, baktatok-baktatok, egyszer csak hallok valami ... nem is tudom mit. Nem tudtam eldönteni, hogy valami vadállat, mondjuk vaddisznó túrja odébb a kidőlt fákat, néhányszáz méterre mellettem lenn a sötét a völgyben, vagy valami ember volt az, vagy kidőlt egy kisebb fa, vagy egy lövés dördült el. Ahogy lélegzet visszafojtva, tátott szájjal, kitágult pupillákkal próbáltam fülelni, hát b*szki nem megszólalt a mobilom?!
Hát de!
Majd össze rondítottam magam...

Nézem, unokatesóm volt. Letettem és visszahívtam.
Ki nem állja, ha ezt csinálom.
Csak érdeklődött, hogy felfaltak-e már a vérfarkasok, vagy vérnyulak, vagy vérakárkik. Meg mizujs. Mondtam neki, hogy kitörtem a bokám, meg bőgtem, de már jól vagyok csak csupa sár lettem, ráadásul mikor a sárba seggeltem, a kezeim is csupa sárosak lettek és egyiken volt kesztyű és az lett pont sarasabb, de a kesztyű miatt nem éreztem annyira és kicsit később, mikor már nem ültem, hanem felkeltem és jártam, mint az a bibliai ipse, igaz az előtte halott volt tán... jesszus, Jézus zombivá változtatta! ... Bár, Jézus is zombi volt vagy mi... Szóval nem érzékeltem, hogy mennyire saras a kesztyűs kezem és akartam valamit a mobilommal és elővettem a zsebemből és jól összesaraztam a szép tokot, amit amúgy unokatesóm varrt nekem és azon is bőgtem...
Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal szórakoztattam a kuzint, aztán mondta, hogy majd szóljak, ha kikeveredtem végre az erdőből.

Alig, hogy ez elhangzott és elköszöntünk, pont megint eltévedtem volna, ha nincs az okos kis telefonom. Örültem neki, hogy most ősszel mégis megvettem, különben még most is ott bolyonganék valahol a rengetegben...
Én komolyan meg voltam róla győződve, hogy jó felé fordulok le az elágazásnál, de azért megerősítésképp lecsekkoltattam a telefonnal és… ehh...
Szóval visszafordultam és az jutott eszembe, miközben néztem a kis kék pöttyöt a szürke úton, a mobil kijelzőjén, hogy hát hiszen ez is kék! Ott a ley vonal és Blue mutatja nekem, hogy merre kell mennem! =D

Amúgy ma elgondolkodtam rajta, hogy ki tudja, lehet jó fele indultam én el, csak „Blue” több időt szeretett volna velem meghitten kettesben tölteni. És/vagy hasznosnak akarta magát érezni... :D
Amúgy az első ilyen túrán, mikor egy ismerőssel mentem, hozott magával GPS-t és az például "bevitt minket az erdőbe"... szóval el tudom képzelni, hogy jó lett volna amaz út is, ha nem jobb, de úgy voltam vele, járt utat járatlanra... mármint... ezen se jártam még, de elvileg a mobilom tudta merre kell menni én meg csak sejtegettem, úgyhogy...

Na, alig baktattam egy kicsit, erre megint megszólal a mobilom. Szerencsére most nem kaptam szívrohamot, mert apám volt és neki külön csengőhang van beállítva, ami inkább sunyi, mint ijesztő. Azzal volt, előbb megszakadt a vonal. Mondtam, hogy észrevettem, de nem baj, mert ha telefonálgatok, úgy kevésbé veszem észre, ha mögém lopakodnak és agyon csapnak meg ilyenek, úgyhogy megegyeztünk abban, hogy már jön, aztán max. megvár.

Nemsokára megint láttam Ómassa fényeit. Örültem, hogy tényleg jó felé mutatta az utat Jane, lol.

Mikor végre láttam már Ómassa aszfaltját is, észrevettem egy jelzést az egyik fán. Na mondom, jókor. De azért odamentem hozzá, rávilágítottam és csak lestem... a sárga sáv helyett... egy kék biciklista volt odamázolva...

Kék.

Biciklista.

Bánkút.

Blue...

19. fejezet

Ahogy néztem, nem volt ismerős az utca, de mondom biztos csak este van, sötét, meg annyira sose nézegettem én ezt az utcát mikor nagyritkán idebuszoztam, úgyhogy…

Az erdei útról le lehetett térni az aszfaltútra, vagy egy vele párhuzamosan futó földútra, ami olyan romantikusan árnyas volt, hogy muszáj volt azt választanom. Na meg, arra gondoltam, hogy biztos az aszfaltúton jön majd nemsoká apám, meglát és azt akarja majd, hogy üljek be a kocsiba. Ha már ennyi km-t megtettem, úgy voltam ne már pont itt a legvégén égessem magam ilyenekkel. Úgyhogy masíroztam szépen a romantika útján. Közben előre röhögtem a markomba, hogy biztos mindjárt elhúz apám az aszfaltúton és én fogom látni őt, de ő engem nem.

Néhány lépés után összetalálkoztam egy utánfutóval. Csodálkoztam mit keres csak úgy ott, az útszélén... Aztán újabb néhány lépés után valami nagy feketeség körvonalait pillantottam meg az út közepén. Egy másik utánfutó volt. Csak ez már magasított volt és ponyvás. Gyanús volt. Aztán egyre gyanúsabb, mert mintha az útra merőlegesen az utánfutó mögött egy ház lett volna építve. Na mondom, csak nem behatolok valaki magánterü...
Behatoltam valaki magánterületére.

És már szaladt is felém egy mindenre elszánt, dühös, fekete kutya. Na mondom, az erdőt megúsztam, majd most meghalok.

Mert a mester halála az egyszerűség...

Amúgy fura, hogy nem futottam el. Talán azért, mert tudtam, hogy úgysincs esélyem lefutni ezt a fenevadat. De talán azért, mert valahol tudtam, ahol nincs kerítés, mint ahogy itt se volt, ott vagy nem jön neked a kutya, ha látja hogy állsz, vagy meg van... És bingo!
Láncra volt verve szegény.

Kifaroltam a magánterületről és mentem arra, amerről jöttem. Közben meg azon mérgelődtem, hogy miért nem bírnak kibiggyeszteni az út végére egy magánterület táblát vagy valamit... És ha volt kibiggyesztve, akkor miért nem biggyesztették úgy, hogy én is lássam a sötétben?

Rákanyarodtam az aszfaltútra.
Egy ideig baktattam, de valami nem stimmelt. Valahogy az út, a házak, olyan furák voltak. Aztán eszembe jutott valami. Elővettem a mobilt, néztem a térképet és… nem hittem el.

Ómassa sokkal hosszabb és nagyobb, mint gondoltam!

Annyira, de annyira nem volt már kedvem se menni, se semmi, főleg, hogy azt sem tudtam, hogy akkor pontosan most hol is vagyok. Utáltam az egészet.

Igaz sötét volt, de még nem volt késő. Sok házban égtek lámpák, gondoltam becsengetek valahova és útbaigazítást kérek, de végül... szokás szerint nem vitt rá a lélek.

Fáradtan, szomjasan, nyűgösen vánszorogtam, vánszorogtam, vánszorogtam, míg végre ismerős tájra vetődtem! Végre, a templom! Ismerős házak! És igen! Végre hazataláltam!

Néhány méterre voltam a kocsmától, közben láttam egy kis, piros autót, mondom csak nem apám? De a kocsmából hangoskodást hallottam, mondom apámat nem ismerik itt… tudtommal… vagy belekötöttek? Még le se parkolt! 28 km után semmi kedvem még egy kocsmai bunyóhoz is! Főleg hogy még le is akartam jelentkezni.

A Kis Piros befarolt a kocsma melletti utcába, közben én is odaértem és örömmel nyugtáztam, hogy a kocsmatöltelékek csak egymással keménykednek.

Mondtam apámnak, hogy maradjon a kocsiban, járassa a motort, én megyek a zsákmányért aztán nyomás!

Hát, a zsákmányt jól védték, mert alig bírtam behatolni. Pedig be se volt kulcsolva a Kulcsos ház ajtaja…

Végre kaptam teát. Mindig túl citromos, legalábbis nekem, a teájuk, de azért jobb volt, mint szomjan veszni. Azt mondták az egész bödön az enyém, de két pohárral úgy gondoltam bőven elég. Kértem a kitűzőm, de meglepetésemre még oklevelet is kaptam!
Meg kaptam volna zsíros kenyeret is, de azért nem vagyok annyira oda, ráadásul ott lapult a hátizsákomban a madárlátta franciapirítósok hada. Na meg már alig vártam, hogy otthon legyek végre, úgyhogy elköszöntem és megléptem.

Hazafelé a kocsiban jutott eszembe, hogy nem is kérték a papírom, én meg nem is mutattam. Hát ezért luggattam? Bár lehet ismernek már. Tavaly is én voltam az utolsó…

Utószó

Ahhoz képest, hogy útközben hányszor utáltam az egészet és hogy teljes szívemből meg voltam győződve róla, hogy többet nem megyek, másnap szívem szerint már megint mentem volna.

Ahhoz képest, hogy 3 órát aludtam a túra előtt és reggel 8 órától kb 1840-ig lébecoltam az erdőben, este nem aludtam rögtön el. Legalább éjjel 11-ig TV-ztem.
Valami gyerekcsatornán néztem kisgyerekeknek szóló rajzfilmeket…

Ahhoz képest, hogy cuppogtam a sárban, hengergőztem fák alatt, fölött és között, meg úton-útfélen beleakadtam mindenféle gallyba, nem is voltam olyan szutykos. A szervezők is mondták, hogy a nagyátlaghoz képest tiszta vagyok.
Azért jövőre mindenképpen munkásruhában megyek majd!

Ahhoz képest, hogy hogy megcsapkodták olykor a gallyak a lábszáraim, alig volt némi kis véraláfutás a vádlijaimon. Viszont volt egy nagy véraláfutás a jobb mutatóujjam bütykénél, amit észre se vettem egész addig, míg otthon neki nem álltam kezet mosni.
A jobb sarkamon jó 10 forintosnyi méretű vízhólyag volt kipukkadva. A bőr megtépve a seb körül, a sebben zokni darabok…
A jobb bokám bár nem fájt, ugyanúgy be volt dagadva, mint szeptemberben.
De a hab a tortán az volt, mikor olyan 2 nappal később fürdéskor érzek valamit hátul a medencémnél. Tapizom, mondom kullancs? De ahelyett, hogy hagytam volna, naná, hogy addig kapargattam, míg le nem jött.
Var volt…
Mondjuk útközben egyszer, nem emlékszem pontosan mikor, éreztem, hogy a faakadályok mászása közben bekúszott egy gallyacska a trikóm alá, de azt hittem csak hallucinálok, mert eléggé be voltam öltözve ahhoz, hogy ilyen ne történhessen meg. De ezek szerint lehet akkor csikart meg egy ág.
Fürdés után nézem magam a tükörben, hát basszus…
A medencém rendben volt, de a sejhajom... akkora fekete véraláfutások voltak rajta, hogy csak na!
Felöltöztem, aztán mentem mutatni az ősöknek is. Ők nem tudják, hogy lehet Molyon plecsnit szerezni, úgyhogy bírtam, mikor mondja apám, hogy na jól megkaptam a plecsnijeim…
Hát meg...
De totál megérte! :D

Köszönetnyilvánítás

Szeretnék köszönetet mondani elsősorban magamnak, mert 1, egoista vagyok, 2, ez a "regény" nem jöhetett volna létre nélkülem. Köszönöm továbbá az Erdő Szellemének, hogy épen és egészségesen végigcsinálhattam az egészet. Köszönöm Maggie Stiefvater-nek (akinek a mai napig nem tudom puskázás nélkül leírni a nevét) a Hollófiúkat! Köszönet a szervezőknek, hogy megszervezték és az időjárás ellenére „rábeszéltek”, hogy menjek csak. Köszönöm a szüleimnek, hogy folyamatosan ellene voltak az egésznek. Ha támogatnak, tuti nem mentem volna. És végül, de nem utolsó sorban köszönöm Mindenkinek, aki vette az időt és fáradtságot, hogy mindezt elolvassa!