Ezt a bejegyzést bő 1 hónapja kezdtem, csak vagy időm, vagy erőm, de általában egyik sem volt, hogy írjak. Pedig szerettem volna. Annyi mindent szerettem volna megörökíteni...
Akkoriban kezdtem pont olvasni A Skorpió Vágtát. Eléggé át tudtam érezni, mikor arról volt szó, hogy Sean fáradt, de azért gürcöl. Sokszor eszembe jutott, mikor esténként, rám sötétedve elláttam, ápoltam a jószágokat, locsolgattam a növénykéim... a kutyák ahogy ették a spéci húslevesem, ahogy folyt a szájukból a húsos lé, azok a fura tengeri lovak ugrottak be róluk. Meg ilyenek. Tegnapra olvastam ki a könyvet végre és ég a bőr a képemről, mert eredetileg már réges-rég vissza akartam vinni a könyvtárba, igazából még azon a héten, hogy kivettem... Jobb híján most hétfőn már vittem is volna vissza, igaz még nem volt kiolvasva, de volt egy frankó tervem, hogy hogy ügyeskedem meg a dolgot, de aztán az se jött össze...
De nemsoká viszem már remélhetőleg. Még a héten!
Ha el tudok itthonról szabadulni...
Frissítés: azóta már visszavittem! És most nézem, nem kölcsönözte ki még mindig senki... pedig azt hittem valaki majd örül neki... @_@

A kihívásokkal is szenvedtem. Volt amiről lemondtam, volt amit nem hittem, mégis sikerült teljesítenem és lesz, amiről megint le kell majd tennem. Pedig annyiból szeretem a kihívásokat, hogy ha nem is nagyon, de azért motiválnak. Az utóbbi időben csak a kihívások miatt olvastam ki annyi könyvet. Vagyis nem csak, mert általában olyan kihívást választok, amire jó olyan könyv, ami engem érdekel, szóval próbálok 2 legyet ütni egy csapásra, csak magamtól nehezen megy az olvasás. Kihívásra is, de na, legalább egy picit ösztönöznek és így legalább haladok valamicskét az egyébként folyton növekvő várólistámmal.

Ha már könyvek meg könyvtár. Egyik alkalommal, mikor könyvtárba bicajoztam, megláttam az út szélén egy fényes, ezüstös, hosszú fém valamit. Olyasmi, mint egy küszöb, csak magasabbak az oldalai és valami fura bevágás is van benne. Bár az egyik vége le volt vágva és azt se tudtam, hogy mi az és pláne nem akartam olyan lenni, mint az apám, hogy összeszedek az útszéléről minden sz*rt, valahogy mégsem voltam képes ott hagyni. Pedig sokat időztem ott felette, hogy vajon mi lehet, kellhet-e, értékes-e. Értékesnek tűnt. A boltokban az ilyen szirsz*rok mindig több ezerbe kerülnek, de mondom mi van, ha tévedek? Ha valóban értékes lenne, a környékbeliek már eltulajdonították volna... Arra is gondoltam, hogy valamelyik autóról esett le talán nemrég. Aztán úgy voltam vele, hogy ha már megfogtam, elég hülyén nézne ki, ha visszatenném, oda, ahol leltem. Biztosan azt hinnék az arra járók, hogy én szemetelek. Úgyhogy magammal vittem, de a szelektív szemétgyűjtőhöz érve megfordult bennem, hogy kidobom a fémek közé.
Aztán csak nem tettem.
Nem tudom más érzett-e már ilyet, de egyszerűen hiába akartam tőle megszabadulni, meg hiába nem akartam eleve felszedni az útszéléről, valahogy vonzott. Olyan érzés volt, hogy gőzöm sincs mi ez és honnan származik és mire való, de magammal kell vinnem! @_@
Gondoltam rá, hogy útközben megkérdek valakit, hogy mit gondol arról a cuccról, mi lehet, értékes-e, de végül nem találtam senkit szimpatikusnak hozzá. Abban is reménykedtem, hogy hátha összefutok valaki ismerőssel, de nincsenek ismerőseim, apám ismerőseit meg nem nagyon ismerem fel. Rokonokra megint nem számíthattam. Egyedül voltam, mint a kisujjam.
Mint mindig...
Apámat azért nem akartam értesíteni, mert még nem voltam benne egészen biztos, hogy megtartom és nem akartam azt erősíteni benne, hogy okés dolog a földről felszedni minden sz*rt.
Arra is gondoltam, hogy megkérdem a könyvtárban az ott dolgozókat, csak nem akartam, hogy totál furának nézzenek.
Végül csak apámra fanyalodtam. Lefotóztam és elküldtem neki mailben a képet. Azt hittem megörül majd neki, mert mondom, mindig azzal van, hogy jaj ez vagy az jó lesz még valamire és minden sz*rt képes felszedni úton-útfélről.
Hát nem lelkesedett érte. Nem tudom mit gondoltam. Sose lelkesedik semmiért, ami tőlem származik. Nem is tudom végül miért hoztam haza azt a vackot. Apám itthon megnézte és bár olyan nagyon tudálékos, ő sem tudta megmondani mi ez. Kábelcsatornának tippeli, de fogalma sincs.
Volt már korábban is ilyen. Tényleg nem szeretek hazahozni az utcáról semmit, de olyan 1 éve vagy hogy, akkor azt hiszem boltba mentem és egy kb. 20 cm hosszú, fényes, ezüstös csavart leltem az út közepén. Oké, az is igaz, vonzanak a fémesen csillogó tárgyak, szóval azt azért szedtem össze, na meg vadi újnak tűnt. Nem tudom hogy került oda, de annál nem sokat teketóriáztam, hogy összeszedjem-e. A kis vacak csavarok is sokba kerülnek, ez meg azért mégiscsak 20 cm! Azt hittem apám megörül majd neki, de pont lesz*rta. Azóta is ott van, ahova anno tettem. Még csak be sem pakolta a csavarjai közé...
Mindegy. Most belegondolva lehet ezek a fémtárgyak valami jelek. Vagy lehet azért vonzódom hozzájuk, mert össze kell gyűjteni őket és aztán lehet belőlük építeni valamit!
Hmm, egy gépet, amivel leigázhatom az emberiséget...

Ha már megemlítettem apámat, akkor hadd jöjjön a tragédiák sora a teljesség igénye nélkül:
Csütörtökön volt a szüleim házassági évfordulója. A tragédia itt az, hogy sok-sok évvel ezelőtt elkövették azt a hatalmas nagy hibát, hogy összeházasodtak.
Pénteken volt apám születésnapja. Ha nem születik meg, nem házasodnak össze.
Szombat hajnalban, elhunyt a legöregebb kutyusunk. 15 éves lett volna októberben, bár anya szerint sokkal öregebben (felnőttként) vettük, mint amennyi a tk.-ében és az oltásijában volt feltüntetve születésnapként szegénykének. Amúgy pont a neve napján szenvedett ki szegény... Kis öreg. Remélem jobb helyen van.
Vagy sehol.

Megbetegedtek a kerti tavi halak, meg a bentiek is. Egy rakás elpusztult. Kint is, bent is. A bentieket mondjuk már úgy kaptuk több évesen apám munkatársaitól, szóval ők nem voltak meglepőek. De a vitorláshal, aki valamitől (vagy az új növénytől vagy az új csokicsíkoktól) darakóros lett. Azt hiszem túl későn vettem észre, mert hiába vettünk gyógyító szert, meghalt. Aztán nem sokkal utána a "cápa" is, meg a kis csigaevő, pedig ők nem voltak darakórosak... :s Bár a cápa lehet öreg volt, őt is úgy kaptuk anno, a kis csigaevő viszont nem tudom. Mondjuk most olvasom, igaz nem olyan csigaevő, mint ami nekünk volt, de azt írják olyan 5-8 évig él. Hát a mienk már volt ennyi idős. Ráadásul az öreg csigaevő barátai is nemrég pusztultak el. Bár azok haláluk előtt "mumifikálódva" öregedtek meg, ez a kicsi meg nem. Viszont nagyon szeretett velük lenni, együtt aludtak + minden, szóval lehet bánatában pusztult el. =( Pedig akkoriban vettünk egy rakás új halat, mert totál kinéptelenedett a 90 l-es akvárium. Nem mintha annyi hal lett volna eredetileg is benne. Most viszont vannak egy sárga tállal...
Ami kicsit felvidító, hogy születtek pici kis halak! Olyan aranyosak. Gondoltam rá, hogy kimentem őket, mint kiskoromban és külön helyen, "óvodában" hagyom őket megnőni, de aztán lemondtam róla. Nem kell több állat. Ezeket a halakat is kár volt megvenni... :/
Szóval a picik, ha jól elbújnak a növényzet között és ügyesen túlélik, hát túlélik, ha nem, hát talán jobb is. Mert vettünk növényeket is. Eddig is voltak, csak mindig tönkre mentek, meg 1-2 volt csak. Most van 4, az egyik elég terebélyes, úgyhogy lehet bujkálni a kicsiknek. Vettem a rákocskáimnak is 3 kis növényt és úgy megörültem! A növényekkel érkezett egy mini, talán almacsiga bébi, meg egy egész nagy rák! Mármint süldő, úgy nagy. Úgy megörültem neki, de közben azt éreztem, hogy jaj, elloptunk egy rákot! Viszont amennyit otthagytunk, meg amióta törzsvásárló vagyok, azt hiszem nem bánnák a boltban ezt a rákocskát... :) Szóval ez nem volt tragédia.
A kerti halak viszont jól megcsappantak. Pont most május közepén-végén 8. éve, hogy összehoztuk a kerti tavat, + megvettük a halakt. Ha minden igaz, 2 doktor hallal, 11 koival és 11 aranyhallal indítottunk. Doktorék + a koik sose szaporodtak, az aranyak viszont... Mint a nyulak! Az évek során több százat elajándékoztunk már, csak úgy, és most itt a betegségekkel folytatott csatározás közben is sok kipurcant, de még így is vannak bőven.
Tavaly, vagy tavaly előtt óta amúgy már csak 3 koink volt meg rengeteg aranyunk. Na, 1 hét és 2 nap "kórházban" töltött idő után (ezalatt újra lett mázolva a tavuk, mert betonból van...) május elsején visszapakoltam őket és közben számoltam hanyan vannak. A végeredmény: 1db koi, de elég betegesen néz ki. 53 db aranyhal, + 9 másik, akit még visszatartok az egyik kimosott "kórházban" és 1 db breki béka! =D
Na, ez volt május elején. Azóta meghalt az utolsó koink is és még néhány aranyhal.
És ugyanúgy vannak még beteg egyedek...

Említettem a legöregebb kutyusunk, maradt még 3.
A legfiatalabb, 3 éves múlt majd 3 hónapja. Múltkor észrevettem, hogy megint kezd kisebesedni a hátsó lába. Mint ősszel. Akkor is én kenegettem, mert hát ki más? A beteg anyám vagy a lesz*rok mindent és mindenkit apám? Úgyhogy télire helyre jött, meg szerencsére nem volt olyan hideg tél, most viszont megint jön elő nála. Már csak azért se akarom, hogy vérezzen, mert amellett, hogy elfertőződhet, bújnak elő a legyek, nem kell, hogy beköpjék a sebet. Másrészt a szeme is olyan fura már jó ideje. Mintha világosodna a pupillája. Régebben azt hittem csak rosszul látok, képzelődök, de egyre világosabb neki. Mondom ilyen az öreg kutyáknak szokott lenni... Mondtam apámnak, azzal volt, nincs semmi baja. Apám szerint sosincs senkinek semmi baja, bezzeg ha neki fáj egy kicsit a torka vagy valami, hát már haldoklik... Amúgy ez azért van, mert annyira meg van kímélve, és olyan bika erő van benne, meg annyi energia, mint egy tucat kisgyerekben, szóval szokatlan neki, ha nagy ritkán torokfájással vagy orrfolyással kell szembesülnie... >___>
Na mondom, akkor ha nincs semmi baja, akkor minden oké, egy ellenőrzés nem árt + felírnak valamit a lábára. Másnap elvittük a kutyust az állatorvoshoz. Csodálkoztam hogy-hogy nincs felháborodva apám az ellen, hogy beültessük a kutyát a kocsiba. Mondjuk odafele súrolt apám egy kocsit. Na mondom f*sza, csak ez hiányzott. De valami csoda folytán a másik kocsinak nem lett baja. Csak a mi Kis Pirosunknak... kicsit behorpadt hátul, pont, ahol a kutyus + én ültünk... Amúgy nem szokása apámnak kocsiknak menni, viszont mikor anya, akinek amúgy nem szokása horoszkópot olvasni, megtudta, mondta, hogy írja is apám horoszkópja, hogy vigyázzon vezetés közben.
Na, ami a kutyust illeti, annyira nincs semmi baja a szemének, hogy félig már vak. Mindkét szemére.
Kezelni nem lehet. Műteni lehetne, de az nem is biztos, van kockázata és drága is. Annyi "jó" van a dologban, hogy fokozatosan vakul meg és így van ideje hozzászokni. =( A szörnyű az, hogy anno, mikor úgy volt, örökbe fogadunk egy kutyát, én kinéztem magamnak egy kis, vak kutyát. De végül mikor legközelebb mentem, azt mondták már kivitték Németországba... :s
Hát most mégis lesz vak kutyám. =(
Emellett a lábát kenegetni kellett, gyógyszerezni és mivel apám túlhizlalta már kiskorában, hiába szóltam neki mindig, hogy ez kiskutya, nem hízódisznó, ezért porcerősítőt is szednie kell, mert sántít. Amúgy amióta szedi a porcerősítőt, tényleg nem láttam sántikálni. Viszont elég macerás lenyeletni vele a gyógyszert. Ami nem feltétlen rossz, csak ahh...
A mostani legöregebb kutyusunk, 10 éves, ő is elég ramatyul van mióta a kis haverja meghalt. Ő velem alszik. Múltkor azt hittem az ő fehér szőre van a hajamban, előfordult már. De nem! Őszülök! ((O___O))
Oké, nem ezek az első ősz hajszálaim, nem is a másodikok, csak most hirtelen olyan sokat leltem! Na és persze egyre több lesz, csak na, váratlanul ért. Persze lehet eddig is voltak, csak a nagy hajban elbújtak... Amúgy azóta nem borotváltam kopaszra a fejem, bár volt egy pont, mikor pokolian rosszul voltam, lelkileg, és megfordult a fejemben, hogy vagy leborotválom a fejem, vagy felhasgatom a karom.
Végül egyiket se tettem, de elég közel álltam a halálvágyhoz... nem csoda, hogy őszülök...
A 3. kutyusunk meg ugye menhelyi. Engem szeret, de amúgy retteg. Főleg apámtól... Bár lehet nem is retteg. Anya azt szokta mondani, hogy még a kutyák is utálják apám. Megértem...

Mert ha már apám, akkor igen, tragikus életem neki köszönhetem. Nem csak, mert ha ő nincs, nem születek meg, hanem azért, mert olyan, amilyen. Legszívesebben kitálalnék róla, de... tök mindegy. Legyen elég annyi, hogy mindenki azt hiszi milyen kedves, rendes, dolgos, szorgos szerető apa és férj, közben meg ha tudnák, hogy hogy bánt mindig is velünk, a családjával, itthon a négy fal között, még szektás korában is! (Bár a szektásokra ez amúgy is jellemző...) De nem is akarják tudni. Még akiknek elmondtam se akartak róla hallani, sőt inkább minket hibáztattak, meg terelték a szót... szóval komolyan. Csoda, ha undorodom az emberi fajtól?
Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga baja és hogy csak a jó dolgokban szeretnek osztozni az emberek, de akkor is... ez undorító. Hasznot húzni a másikból jó, de szembenézni az igazsággal már nem akaródzik... A legszörnyűbb az, hogy még a rokonok is így reagálnak. Pedig én hülye azt hittem a barátait megválogathatja az ember, de a családját nem és épp ezért, a család az család, összetart...
Hát, lehet vannak ilyen családok, a mienk sajnos nem ilyen és soha nem is volt. Azt hiszem ezért is jegyeztem meg anno azt a mondatot egy életre, hogy: "Some people are just born with tragedy in their blood."